Ennyi a dal! (A fiú csodakürtje és a X. Adagiója Bouleztől)

MAHLER:
Des Knaben Wunderhorn
Adagio from Symphony 10

Cleveland Orchestra
Magdalena Kozena - mezzo-soprano
Christian Gerhaher - baritone
Pierre Boulez

Universal / Deutsche Grammophon
477 9060

Pierre Boulez megcselekedte, amit megkövetelt tőle a lemezkiadó, immáron tényleg pontot tett tizenöt éven át futó Mahler-projektjének végére (a Panaszos dal ugyan most kimaradt, ám ebből van korábbról lemeze a francia Maestrónak). Akár a teljes ciklus értékelése sem lenne botor vállalkozás, annál is inkább, mert a kilenc és egyötöd szimfónia, valamint a négy dalciklus együttesen sokkal hízelgőbb képet fest Boulez Mahler-világnézetéről, mint a nemrégiben piacra került záró lemez.

A lemez, amely a romantikus dalirodalom egyik csúcsát jelentő, amúgy méltatlanul ritkán játszott Knaben Wunderhorn (A fiú csodakürtje) ciklus tizenkét dalát, valamint a befejezetlen 10. szimfónia egyetlen befejezett tételét, az Adagiót tartalmazza, semmiképpen nem méltatlan lezárása eme nemes vállalkozásnak, ám egy kissé mindenképpen elcsúfítja az összképet.

A hallottak ugyanis okoztak/okoznak némi fejtörést jelen sorok írójának, akinek a dalciklus esetében, mindjárt a kezdettől fogva akad egy jó adag hiányérzete. Magyarázata viszont sokáig szinte semmi, hiszen minden rendben lévőnek tűnik; a clevelandi muzsikusok eszményi játékához két nagyszerű énekes mintaszerű interpretációja társul.

A második meghallgatás már sokkal árulkodóbb: egyfajta szenvedély- és érzelemmentesség sugárzik a felvételből, ami persze nyilvánvalóan a koncepció része. Ám hiába a kulturált éneklés, hiába a transzparens zenekari hangzás és a pregnáns ritmusok, egész egyszerűen természetellenesen visszafogottnak, neutrálisnak hat majdnem minden dal előadása (kivétel a Wo die schönen Trompeten blasen, amelynek kifejezetten jót tesz ez a felfogás). Egyértelmű a szándék, Boulez semmiféle romantikus túlzást és elhajlást sem enged meg, sajnos azonban itt és most ez jóvátehetetlen melléfogásnak tűnik.

A 10. szimfónia Adagiójában viszont már megint a jól megszokott Boulez-féle Mahler-hangzást kapjuk, precíz és kimunkált, egyszerre részletgazdag és jól felépített az előadás. Ez a jellemző egyébiránt Boulez teljes Mahler-ciklusára is. Akadnak nyilvánvaló csúcspontok, gondoljunk például a 3. és a 4. szimfónia nagyszerű felvételeire, ám a sorozat legnagyobb erénye mégis a konzisztensen magas színvonal. Éppen ezért fájó az elszalasztott lehetőség: a záró lemez hiányosságai miatt nem tökéletes Boulez Mahler-sorozata. Az más kérdés, hogy sok jobb nem nagyon van nála...