Egy régi titán - A Sors szimfónia Furtwänglerrel

Beethoven:
V. szimfónia
D-dúr hegedűverseny
Berlini Filharmonikus Zenekar
Wolfgang Schneiderhan - hegedű
Vez.: Wilhelm Furtwängler
Deutsche Grammophon/Eloquence

A c-moll, úgynevezett Sors szimfónia mára szinte előadhatatlanná vált, annyi (kényszer)képzet, annyi titáni közhely tapad hozzá, hogy a hallgató nem képes elfogulatlanul élvezni. Az Ötödik (miként a Kilencedik) a magas kultúra nagy kultuszainak egyikévé lett, monumentum, melyet tán csodálunk, ámde nem szeretünk, vagy legalább kétkedve szemléljük roppant fenségét. Charles Rosen szerint egyike azon műveknek, melyek hallgatásakor nem tudjuk pontosan, a művet halljuk-e, vagy annak tudatunkban kialakult hangképét.

Ám Wilhelm Furtwängler a Berlini Filharmonikusok élén 1947. május 25-én a berlini Titania Palastban olyan előadást teremtett, mely elsöpri előítéleteinket. A darab éppen olyan, amilyennek nem kedveljük: óriási, túlzottan szenvedélyes, mondhatni vadromantikus, de az előadásból áradó félelmetes nagyság, a roppant erő olyan hatalmas, hogy fejet hajtunk gigászi pátosza előtt.

Az első tétel nem is kezdődhetne ijesztőbben: Beethoven középső korszakának talán legvakmerőbb tétele letipor, maga alá temet, a zene őrjöng, a zenekar hagymázas állapotban. Furtwängler, aki külön tanulmányt szentelt e tételnek (magyarul: Wilhelm Furtwängler: Zene és szó. Q.E.D. Könyvkiadó, 2002), az első négy ütemből, a sors kopogásából vezet le mindent; és szavait tett követi, a lemezen világosan bemutatja, hogy esszéjében mire gondolt.

Ugyanakkor e muzsikálástól távol áll bármiféle kiszámítottság, mindössze arról van szó, hogy a karmester ellenőrzi szenvedélyét. A második tétel kiáltó ellentét: végtelen nyugalmat áraszt, mégpedig elíziumit, a scherzo fugettája groteszk sárkánytánc, a megdicsőülést hozó zárótételnél pedig felemelkedünk a székből, hogy aztán az utolsó, minden képzeletet meghaladó fokozásnál együtt üvöltsünk Beethovennel és a zenekarral: lesz még egyszer ünnep a világon! Igen, ez Vörösmarty, nekünk gyászmagyaroknak, a szimfonikus vén cigány.

Aztán előkerül a nyirettyű is, Wolfgang Schneiderhan, a Bécsi Filharmonikusok koncertmestere korántsem a vén cigány hevületével játszik ezen az 1953. május 18-án, ugyancsak Berlinben készült felvételen. Hangja inkább édes, olykor édeskés, de makulátlan, és különösen a lassú tételben varázslatosan ringató. Talán nem egészen Furtwängler szíve csücske ez a kevés drámai vagy tragikus elemet tartalmazó mű, de a zenekarvezetése most is odaadó, a lángész iránti alázat vezeti pálcáját. Nagy felüdülés a rémületesen zseniális Ötödik után.