Egy magyar kartéziánus
György Ligeti:1. Melodien for Orchestra (1971) 2. Chamber Concerto for 13 instrumentalists (1969-70) 3. Piano Concerto (1985-88) 4. Mysreries of the Macabre for solo trumpet and chamber orchestra (1974-77; arr. 1991) Pierre-Laurent Aimard, Peter Masseurs Schoenberg Ensemble, Akso Ensemble Reinbert de Leeuw TELDEC 8573-83953-2 |
Egész beállítottságom, nemcsak a zenében, hanem minden vonatkozásban az, hogy semmit sem veszek készpénznek. Ha valamit állítanak, és az szépen hangzik, megnézem, mi mögötte a valóság. Szép szólamok, tetszetős gondolati építmények, filozófiai rendszerek általában hidegen hagynak. Egy ilyen szépen szóló dogma volt a schönbergi dodekafónia. Ebben a stílusban az oktáv ki lett iktatva. Én meg megkérdeztem saját magamtól, hogy tulajdonképpen mi értelme van ennek. Ha nem írok szeriális zenét, ha nem vagyok dodekafonista, akkor mi értelme van számomra az oktávtilalomnak?
(Ligeti György egy Várnai Péterrel készült interjúban, 1979)
Miután a Sony lemezkiadónál kamarazenei és vokális művek publikálása után félbeszakadt Ligeti György életművének 1999-ig nyolc CD-t kihozó összkiadása (György Ligeti Edition), a Teldec vállakozott a folytatásra. A zenekari illetve versenyműveket közreadó, a The Ligeti Project névre keresztelt sorozat első, szenzációs darabja (mely a csodálatos Zongoraverseny mellett, a Melodien című nagyzenekari darabot, a Kamarkoncertet, valamint a Le Grande Macabre című opera egyes meghangszerelt áriarészleteit tartalmazza) nemrég került a lemezboltokba. Ismét boldogok lehetünk, mi, magyarok. Hiszen ismét akad min töprengeni.
Például azon, mi okozhatja, hogy míg Kurtág György művészete lelkes, mi több, mára szinte kultikus befogadásra talál országunk legkevésbé sem pusztán zenei köreiben, addig ugyane körök Ligetit alig ismerik, életművére nem hivatkoznak, azt nem veszik be az újabbkori magyar kultúra egyetemes értékei közé. Elfogulatlan szemmel nézve a napnál világosabb, hogy itt nem a Bartók-Kodály sémájú, vagyis ideológikus szembe- illetve párbaállításról van szó. (Nota bene: nemzedékek jellemző, mélyfreudi tökélyű tévedése, hogy Illyés híres versében a "példamutató nagy ikerpár" másik tagja Kodály, holott ha friss szemmel olvassuk, rögvest rájövünk, hogy a vers logikája szerint feltehetően inkább Picassóra gondolt a költő). Hiszen tökéletesen világos, hogy Ligeti és Kurtág két egymástól jelentősen eltérő, ám minőségét tekintve tökéletesen egyenrangú, egymás ellen semmiképpen sem kijátszható életművet alkotott meg az évezred végére. Ligeti negligálását és Kurtág kiemelésének okát vizsgálva könnyűnek igérkezik a válasz, ha kissé kultúrszociológiai szempontból közelítjük meg a kérdés, nem szólva most arról, hogy e részleges szembeállítást létrehozó körök egész egyszerűen nem értenek a zenéhez. (Ami nem szégyen, hiszen még Bouleznek és Stockhausennek is fejtörést okoztak Ligeti ifjúkori művei.)
A magyar kultúra mindenekelőtt irodalmi jellegű volt, és az is maradt mind a mai napig. Ennek egyik folyománya, hogy nálunk mindig is hihetetlen szükséglet élt egy aktuális írófejedelem kijelőlése iránt, akinek jelentősége a befogadók tudatában messze meghaladja a literatúra határait, és ezért nem feltétlenül függ össze vagy esik egybe a művészi kvalitásokkal, noha szerencsés esetben találkozik azokkal. Hogy Jókai és Herczeg Ferenc, no meg Babits után ma ki vagy kik kerültek a trónra, azt e cikk lévén hogy szerzője nem irodalmár nem fogja megválaszolni. Mindenestre annyi bizonyosnak tetszik, hogy e pulpitus(ok)ról egyre-másra érkeznek a jelzések Kurtág kanonizálását célzó jelzések legutóbb erre Mészöly Miklós halála szolgáltatott indítékot. Két jeles írónk Mészöly-nekrológjában is előkerült Kurtág György neve mint példa, mint hivatkozási alap, mint kánonalkotó tényező. (És e cikk első megjelenése megjelenése óta újabb fejlemény, hogy a magyar szellemfejedelmek egyik fő hopmestere, Balassa Péter is Kurtágra hivatkozott a Mészöly temetésekor elmondott beszédében: lásd Élet és irodalom, augusztus 24.) Értsük meg egymást. Nem arról van szó, hogy e sorok szerzője ne tekintené Kurtágot a hazánknak juttatott legmesebelibb ajándékok egyikének hiszen kicsit úgy van vele, mint az ugyancsak irodalmár, Bán Zoltán András, aki könyve előszavában bevallja, hogy a Bornemisza Péter mondásai kamaszkorában mintegy megváltoztatta az életét. De arról feltehetően érdemes beszélni, hogy az egyoldalú kanonizálás mindekinek árt, és hogy ez végül torz kulturális önképhez vezet.
Kurtág irodalmi tipusú kanonizálása ugyanakkor természetesnek tekinthető, művészete mintegy tálcán kínálja erre a lehetőséget. Azon kevesek egyike a századunk zenetörténetében, akik természetes mozdulattal nyúlnak jelentős irodalmi életművekhez (nem véletlen, hogy szövegválasztásában ritkán adja alább Beckettnél, József Attilánál, Kafkánál, Tandorinál), akiknek muzsikája a szó régi értelmében jelentéshordozó jellegű, akiknek a végletekig leegyszerűsítve a kérdést van zenén kívüli mondanivalójuk, van beethoveni értelemben vett üzenetük a hallgatókhoz. Akik művészetének természetes kijelentése, hogy változtasd meg életedet! Akiknek művészete a sötétségből tör a megváltó transzcendencia fénye felé. E tekintetben a kortársai közül talán csak a mélyen vallásos tatár-orosz Sofia Gubaidulina rokonítható vele. Ligeti a mottóban idézett interjúban mikor leszögezi, hogy a maga részéről ő nem látja lehetőségét a nagy tradíciókhoz való nosztalgikus visszakanyarodásnak fölvet egy képzeletbeli kiútat, egy másik zeneszerzői lehetőséget: A nagy tradíciók folytatásának van egy teljesen más módja: új stílusban, új nyelvezettel azon a színvonalon komponálni, amelyen mondjuk a kései Beethoven-szonáták állnak. Ezt próbálja meg valaki! 1979-ben Ligeti nyilván még csak homályosan sejthette, hogy barátja, Kurtág György vág majd neki ennek a valószínűtlenül nehéz útnak.
Ligeti György egészen más úton járt és jár. Művészete szinte egyáltalán nem érintkezik az irodalommal, jellemző, hogy csak a legritkább esetben ír szöveges művet, akkor pedig vagy mintegy anonim szerzőjű szövegre (Requiem; Lux aeterna), vagy saját maga által szerzett, halandzsa textusra (Aventures; Nouvelles Aventures). ő mindenekelőtt karteziánus, elve: mindent kétségbe vonni, megpróbálni kifürkészni, mi az, amit biztosan tudhat az ember. Ebből adódik művészetének folyamatosan átalakuló-változó jellege, folyvást kísérletező habitusa. Ligeti retteg a stiláris kollapszustól, a művészi haláltól, mindentől, ami saját szavát használva elhasználódott. És mivel a huszadik század elejére megszűnt az általánosan érvényes zenei nyelv, egyre rövidebb idő alatt zajlik le az elhasználódás folyamata. Ezért Ligeti magával szemben is él az örökös karteziánus gyanúperrel, ha kell, saját jól bevált eszköztárát is lomtalanítja, mikor úgy érzi fenyeget a stiláris rigor mortis. A hetvenes évek vége felé például így vetette el az általa kifejlesztett mikropolifóniát (nagyon szép szó..., mondja clownos önmarcanggal a fogalom kiötlője, Ligeti György), hogy áttérjen az afrikai népzenéből kölcsönzött poliritmikához, az inherens patternekhez újabb szép szavak. Ebben az egyben mégis Beethoven rokona, aki szerint a művészet mindig valami újat követel az embertől.
Megkockáztatom és az új CD is erről győz meg , ő a háború utáni korszak legszellemesebb zeneszerzője. És a legötletesebb is. Ligeti teljes egészében mozarti véralkatú jelenség. Ki ne emlékeznék például az 1962-ben 100 metronómra komponált, hangzásában egy jelentős sáskajárás sertepetélésére emlékeztető darabra, melynek címe mi sem természetesebb ! Poéme symphonique. Vagy a Hungarian rock című, 1978-as datálású csembalódarabra, a bartóki Allegro barbaro és az Emerson, Lake and Palmer együttes hangzásának igen epés keverékére. (Aki Mozart vérkörében nem leli az epét, az hallgassa meg, teszem azt, az Ein musikalischer Spass című divertimentót, K. 522)
És mozarti vonás Ligetiben az is, ahogy egészen természetes költőiséggel jut el az egyszerű szépséghez, netán derühöz. Jó példa lehet mindkettőre az új Cd-n található, Zongoraverseny (Pierre-Laurent Aimard, a káprázatos szólista, valamint a Reinbert de Leeuw vezetésével bámulatosan muzsikáló Asko Ensemble előadásában). A darab első tétele mintha Bartók két zongorára és ütőkre írt Szonátáját, vagy a Zene második tételét folytatná, később, a második tételben a hang elsötétül, tragikussá, tépetté válik, hogy a zárótételben aztán megdicsőüljön a Ligeti-féle szín- és ritmusorgia. Mindezt természetesen a lehető legkiszámítottabb, legracionálisabb eszközökkel éri el a zeneszerző. Racionalitás és őrület szépséges rendben találkozik e partitúra boncolóasztalán. A müsorfüzetben Pierre-Laurent Aimard tökéletesen jellemzi ezt a formálást: Az ötödik tételben, az állandó rizikó hozzátartozik a zeneszerző tervéhez, melynek során egymás után a szakadék szélére küldi a zenészek mindegyikét. Ennek következtében olyan túlfűtött állapot keletkezik, amelyből egyfajta kollektív téboly támad. És közben mégis meg kell őrizni a hidegvéred, hogy képes légy precízen megvalósítani a partitúra poliritmikus rendjét.
A rend és a rendetlenség, a józan ész és az őrület közti vékonyka sáv:
talán nem más ez, mint a szabadság egy lehetséges szinonímája. A szabadság eme derűs, ám a legkevésbé sem vidám ösvényének fölfedezése gondolom, nem járunk rosszul, ha többek közt ebben látjuk Ligeti György művészetének páratlan jelentőségét.
