Egy borító, és ami mögötte van... (Újabb NFZ-lemez)

DOHNÁNYI: Ünnepi nyitány
DEBUSSY: Hét dal (Kocsis Zoltán hangszerelése)
RAHMANYINOV: I. szimfónia Op. 13.
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vez.: Kocsis Zoltán
BMC CD 102

Kollégám szabadságolása alatt nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy recenziót írhatok a Nemzeti Filharmonikusok (egyik) legújabb lemezéről. Egyik, hiszen néhány hét alatt három új kiadvány is napvilágot látott különböző márkajelzések alatt. A most górcső alá vett CD három, az első pillanatban egymáshoz semmilyen valódi viszonyban nem álló kompozíciót tartalmaz. Ez a különállás aztán többszöri meghallgatás után sem változik valamiféle egységgé.

A három különböző időpontban rögzített művek egyetlen közös nevezője, hogy valamennyi koncertfelvétel. S mint ilyen, különösen szimpatikus vállalkozás. Egy rengeteg külső és belső harc árán, évek munkájával igen magas színvonalra felhozott együttes dokumentuma. Ezt tudjuk mi! Hangzásban, formálásban, kidolgozottságban. És ez nem kevés.

Dohnányi Ünnepi nyitánya ritka falat a koncerttermek bécsiszelet-somlói galuska párosításához szokott/szoktatott közönségének. Igaz, az a néhány eset, amikor megszólalt, emlékeim szerint nem tartozott a magyar koncertélet arany napjai közé. Most teli vitalitással, lendülettel, némi nyers erővel. Jól szólnak a rezek, de kidolgozott a vonósok fugátója is. Egyszóval, ha nem vigyázok, a végén még megszeretem ezt a zeneszerzés-tankönyvekbe való alkalmi szerzeményt.

Ugyanilyen szeretni valók Debussy dalai is. A kétezres év első évtizede úgy fog bevonulni a jövendő biblio- és diszkográfiákba, mint Kocsis Zoltán hangszerelési vágyainak beteljesülése. Nem vitatkozom neves laptársunk kritikusával, aki kétségbe vonja a zongorista/karmester/zeneszerző ebbéli képességeit, csak megállapítom, hogy ezek a zenekari köntösbe öltöztetett dalok többek, mint egyszerű hangszerelési gyakorlatok. Egyszerűen nagyon jók.

Ha valaki nem tudná, hogy a szimfonikus kíséret több mint 120 évvel később került az énekhang mögé, kénytelen lenne DNS-vizsgálat alá venni a \"zenekari\" dalokat. Változatosak, érzékenyek, hangulatosak és mindenekelőtt hűek a szerzőjükhöz. Hajnóczy Júlia énekhangja nem rengeti meg a világot, de az is igaz, hogy nem is ugrik ki ijedtében a barázdákból a tű. Szolid. Talán így jellemezhetnénk.

Rahmanyinov munkásságának megismertetéséért, népszerűsítéséért és \"társadalmi\" elfogadottságáért kevesen tettek annyit, mint Kocsis. Akkor vette elő a szovjet/orosz szerző műveit, amikor azokat még illett a becsmérlőnek szánt musichall-zene kifejezéssel illetni. Ha csak a Vesperásra, a Holtak szigetére, vagy az általa rengetegszer játszott zongoraversenyekre gondolunk, nem nagyon értjük az egykori vádakat. Nos, talán ebből a fellángolásból származik az első szimfónia életre keltése is.
Semmi kifogásom ellene. Csak unom. Nem is kicsit. És ez egy negyven perces műnél már-már kifogásolható.

Kollégám számtalan alkalommal tett bíráló megjegyzéseket a BMC lemezborítóira. Én nem osztom nézetét. Szerintem igenis szép a türkizkék égbolt előtt, lila vízben vágtató, orrukból buborékokat fújó lovak látványa. Világos a tervező koncepciója is. A belső borítón ugyanis ugyanezek a négylábúak - úgy is, mint a szabadság, a büszkeség és a lendület megtestesítői - távolodni látszanak tőlünk. Megváltoztatva ezzel a művészi fénytörést is. Az a fajta játékosság, mely egyszerre idézi meg Picasso és id. Markó szellemét, most piros hurrikán képében vetül elénk. Szép ez a látvány. A kiegészítő színek harmóniája szárnyas oltárként keretezi Kocsis ördögi portréját. Vétek kihagyni!