Egy a sok közül? - Solti György és Mahler 1. szimfóniája

MAHLER:
Symphony No.1 in D major

Chicago Symphony Orchestra
Sir Georg Solti

Universal / Decca
475 8230

Gustav Mahler kilenc, befejezett szimfóniája közül minden bizonnyal az 1., (D-dúr) szimfónia a legkiegyensúlyozottabb mű, ennek megfelelően a legtöbb lemezfelvétele is ennek az opusznak van kereskedelmi forgalomban. A Decca most a Solti György dirigálta felvételt dobta ismét piacra.

Tudom jól, hogy Soltiért, mint Mahler-dirigensért az igazi, megrögzött mahleriánusok közében nem nagyon dívik rajongani. Bár a 8. szimfónia Solti által dirigált felvétele azóta legendássá vált, egyesek még odáig is elmerészkednek, hogy kijelentik: a karmester egész egyszerűen nem érti Mahlert, a géniuszt, a zenéjében lakozó transzcendentalitást, és a többi, és a többi. Hogy ez mekkora butaság, azt - a többi közt - ez a lemez hivatott demonstrálni.

Ezt a Mahler 1. szimfóniát (amely Soltinak egyébiránt a második stúdiófelvétele a műből, az elsőt még Londonban rögzítette, 1964-ben) elsősorban a közreműködő Chicagói Szimfonikus Zenekar játéka avatja ünnepivé. Az amerikai zenekarok mindig is híresek voltak különleges hangzásukról és precizitásukról, amelyben - milyen jó leírni - az emigráns magyar dirigenseknek is van némi szerepük, ám a Chicagóiak külön minőséget képviselnek.

Az ember szeret magának ideálokat választani, amelyekhez gyakran még akkor is ragaszkodik, ha esetleg az általa rajongva tisztelt művésznél később jobb is akad. Azt hiszem, a felvétel után én így leszek a chicagói zenekarral, főleg a vonósokkal, akik fájdalmasan-szépen muzsikálnak (például a 3. tétel poétikus középrészében), vagy a rézfúvósokkal, amelyek, nincs rá jobb szó, brutálisan nagyot szólnak.

Mint ahogy - dacára a szokottnál is lassabban hömpölygő gyászinduló-résznek - agresszív és erőszakos az egész előadás maga. Az éles kontúrok felfestése persze cseppet sem szokatlan a dirigenstől, és Mahler esetében ezt nagyon is helyénvalónak érzem. A karmesteri koncepciónak a nagyszerű hangzás is mintegy támasztékul szolgál: az egyes szólamok kristálytisztán kivehetők, a hangzás telt és részletező. Érzékszervi próbához bátran ajánlhatok egy akár csak közepes minőségű fülhallgatót, a hatás garantált, a hangerőszabályzóval a maradandó halláskárosodás elkerülése érdekében azért vigyázzunk.

Solti nem kifejezetten szépelgő karmester, kérlelhetetlen stílusához keményebb, megalkuvást nem tűrő hangzás párosul. Ez sokaknak idegenül hathat, én azonban ezt a hidegebb, ám az érzelmi kitárulkozást sem nélkülöző olvasatot nagyon is időszerűnek, mi több érdekesnek érzem. Nyilván vannak szerethetőbb felvételei is Mahler remekművének, de bizonyosan szegényebbek lennénk Solti székhez szegező, amolyan posztromantikus interpretációja nélkül.