Csak a hangok (Bartók-művek a Finn Rádió Zenekarától)

BARTÓK: Concerto
Concerto két zongorára és ütőhangszerekre
Román népi táncok
Finn Rádió Zenekara
Vez.: Sakari Oramo
Warner
2564 61947

Mintha valami - általam ismeretlen - kényszer szülte volna a Finn Rádió Zenekarának és vezető karmesterüknek, Sakari Oramónak Bartók-lemezét.
Nem értem sem az apropóját, sem a koncepcióját. Bár tulajdonképpen egyikre sem volna szükség, ha meggyőző lenne, ami a lemezen hallható. De nem az. Ráadásul a tavaly szeptemberben készült felvétel zavarba ejtően hullámzó színvonalú.

A Concerto például tételről-tételre javuló tendenciát mutat. Első problémám már a csellók-bőgők unisono megszólalásával elkezdődtek. Merthogy az unisonót egyetlen egy alkalommal sem sikerült egyszerre abszolválni. Azt sem mondhatnám, hogy konzekvensen késnek a bőgők, hiszen nem egyszer éppen a csellók sleppelnek. De baj van az arányokkal is. A pianók, pianissimók önkényesek, egymáshoz és a partitúra egymás alatt-fölött megszólaló hangjaihoz semmilyen logikus módon nem viszonyulnak.

Sakari Oramo nem sokat törődik a szólamvezetéssel, vagy a tempóváltozások követésével, értelmezésével sem. Mintha számára nem volna egyértelmű, hogy mikor melyik szólam a fontos, egy-egy dallam honnan hová tart. Csak a hangok maradnak, s azok sem makulátlan pontossággal szólalnak meg.

Lényegesen jobb a helyzet a Párok játéka című második tétellel. Itt érthető a forma - igaz, összehasonlíthatatlanul egyszerűbb a képlet -, követhető a szerzői szándék, s még a rezes korál is szépen szól. Kicsit rontja a képet, hogy a kisdobos keze rendre megszalad a tizenhatodoknál.

Az Elégia lehetne az egyik legsikerültebb tétel, ha az előadók (és zenei rendezők) kicsivel több gondot fordítottak volna a tiszta intonációra, hangolásra (19-22. ütem), bár ilyen irányú igényem már az első tételben (oboaszóló + hárfa, 154-170. ütem) is lett volna.

Bartók technikailag minden bizonnyal egyik legnehezebb műve a kétzongorás Szonáta. A hihetetlen nehézségeken a zenekari változat sem segít, legfeljebb újabb hibalehetőségekkel gazdagítja az előadást. A Finn Rádió Zenekara a szólistákkal együtt derekasan állja a sarat.

Ha az első tételt nem is mindig tudtam követni (ez az én hibám), a második annyi szépséget és költőiséget sugároz (ez elsősorban a két pianista, Heini Karkkainen és Paavali Jumppanen érdeme), hogy elszégyelli magát az ember fia, miért kerül olyan méltatlanul ritkán a házi zenehallgatás műsorára ez a kompozíció.

A Román népi táncok újabb félreértelmezése a kottába zárt hangjegyeknek. Thomas Mannt némileg aktualizálva: lehet hogy valódiak a hangok, de semmiképpen sem igazak.