Cifra tivornyák (Az Óbudai Danubia Zenekar Brahms-lemeze)

BRAHMS: Hungarian Dances Nos.1–21

Danubia Orchestra Óbuda
Domonkos Héja

Warner
2564-69284-9

Boldogult úrfikorom – ami persze nem volt olyan régen – kellemes hangversenyélményeiként őrzőm a Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekar Fáklya Klub-beli koncertjeinek emlékét. Mert bizony volt idő, amikor ilyesféle eseményeket is látogattam, s dacára az arrafelé uralkodó mostoha körülményeknek, számos hangverseny maradt meg bennem kedves mementóként. Máig vigyázom az ott hallott Beethoven Hatodik zúgó viharát, vagy a Schubert Negyedik zivataros fináléját. Úgy hiszem, az új nevén, Óbudai Danubia Zenekarként adminisztrált zenekar lényegében ma is ugyanaz, mint egykor volt, számos régi arccal és még több új arccal; de mindig arccal a muzsika felé.
Ezeket a sápadó emlékeket csalta elő bennem a zenekar új lemeze, kirajzolva egy szépreményű zenekar képét, mely a profizmus sűrűn érezhető hiányát rendre lelkesedéssel és szorgalommal pótolta, s amelynek egy ambiciózus és sokra hivatott karmester a vezetője, aki mindig igyekezett a lehető legkevesebb kompromisszumot kötni.

Johannes Brahms Magyar táncaival megtölteni egy lemezt akár még hálás program is lehet, bár jómagam csak komoly erőfeszítések árán vagyok képes háromnál többet végighallgatni ezekből egy nekifutásra. Pihentetni kell kicsit a talpalávalókat, megárt a sok, izzad már a deresedő férfifő. Jól-rosszul sikerült nagyzenekari hangversenyek ráadásaként mindig kapunk belőlük egyet-többet egynémely elcsigázott zenekartól, kik utolsó erejükkel próbálnak hihetően emfatikus rubatókat kicsiholni az órák óta nyűtt instrumentumokból, némi plusz ováció reményében.

Hogy ezek a magyar táncok valóban kósza „encore”-oknak alkalmasak-e csupán, vagy célozhatunk velük többre, netán bejelentett koncertműsor is lehetne belőlük, ez legalább annyira nyitott kérdés, mint, hogy most akkor magyarok-e ezek a táncok vagy nem. Egyik kérdést sem célom itt megválaszolni, sőt, még a kérdőjeleket se tenném ki igazán komolyan. Mert, ha nem is virtigli magyar (amolyan bartókbélásan vagy kodályzoltánosan magyar), de legalábbis Ungarisch ez a táncsorozat. Kezdetnek ez sem rossz: ha akarom, kocsmaszagúak és buják, de ha akarom, nagyon is tetszetősek és megcsináltak ezek a muzsikák, van bennük élet, derű, jókedv, jóval több, mint például Elgar mesterkélt Bajor táncaiban. Van bennük pezsgés, úri hecc és rusztikus, népi vigasság, vágyakozás, káromkodás, pohárcsapkodás, sírva vígadás, petőfis ingtépés. Persze disztingváltan, épp csak a nyakkendőt kicsit meglazítva – azért ez mégiscsak Brahms!

A Danubia Zenekar ezt a brahmsi választékosságot éppúgy képes megjeleníteni, mint ahogy a huszáros virtust, pontosabban: megtalálják az egyensúlyt a duhaj táncritmus és a polgári szalon visszafogott világiassága között. Nincs fékezhetetlen rohanás, nincs túlfűtött iram, nincs lihegés egyik-másik szólam után: nincs erőltetett agogika és burjánzó, érzéki hangmáz – a rend és a fegyelem az úr a pultok között. Mindez nem megy a cigányos-cifra, pszeudo-népies melldöngetés rovására: a táncmulatság az táncmulatság, a talpalávalónak zúgnia-zsongania kell, annak ki kell ütnie a csárda falát, ébren kell tartania az elgyötört kocsmárosnét. A Danubia előadása középutat céloz: pergős, de nem erőltetett, sűrű szövésű, szépen zengő, de nem túl zsíros vagy elfolyó a hangzás.
És, ami komoly fegyvertény, nem is erőlteti a „csikósgulyás” betyárromantika délibábos ábrándjait, nem nyúzza a végtelenségig a rubatókat, nem tépik a húrt a fortissimók, nem füstöl a gyanta, mégis van ereje, van tartása a muzsikának.
Tarka dáridó, cifra tivornya – másnaposság nélkül.