Bejelentkezés Regisztráció

Szimfonikus művek

Bricolage (Daniele Gatti Debussy-lemezéről)

2012-04-06 09:58:29 Balázs Miklós

Daniele Gatti Debussy-lemeze DEBUSSY:
La mer
Images

Orchestre National de France
Danielle Gatti

Sony
88697974002

*

A montmartre-i Chat Noir mulató bejárata felett volt olvasható a felirat: „Járókelő, légy modern.” De mit jelent modernnek lenni? Modernnek lenni annyi, mint a modernitás tapasztalati terében gondolkodni, a modernitás talaján mozogni, élni és cselekedni. E létforma esszenciája: megfigyelni az élet felszíni eseményei mögötti mélyszerkezetet, a rejtett, absztrakt, rejtőzködő formák és funkciók játékát. A modernség magatartás, szó és tett. Modernnek lenni annyi, mint egy új, tiszta lényeg-nyelv felé törekedni. Modernnek lenni annyi, mint elfogadni az einsteini relativitáselméletet, nem kinevetni Freudot és szeretni Debussyt.

George-Eugène Haussmann báró, a milliárdos építési vállalkozó egykoron szinte egymaga szabta át Párizs látképét: az 1860-as években leromboltatta a város központját, hogy elsöpörje a szűk, középkort idéző utcácskák és sikátorok nyomait, és helyükbe racionálisan tervezett, széles sugárutakat illesszen, megteremtve ezzel az egyenes vonal zsarnokságának Párizsát. A mi Debussynk már ebbe az agyonstrukturált, mégis dezorganikus, modernizált Párizsba érkezik.
„Idióták” – bírálja az őt bírálókat (a zenekritikusokat), ha zenéjét impresszionistának titulálják. Debussy gyűlöli már az „impresszionista” kifejezést is, maga csak ennyit mond: muzsikája „élet és szabadság”; úgy hiszi, kritikusai jobb híján, vagy csupán tudálékosságból, meg nem értésből aggatják zenéjére a hol dicsérő, hol dehonesztáló terminust. De mi egyebet tehetnének, hisz nincs más szavuk olyasmire, amit még meg sem ismertek, meg sem értettek igazán. Debussy kortárs bírálói, akik zenéjét zagyvának, strukturálatlannak, zavaros mondták, csupán megcsontosodott tradíciósorokat ismertek és kutattak régiben, újban egyaránt, és azokhoz kerestek számukra adekvát jelentéseket, jelentés-foszlányokat. Fogódzót pedig a csak a kortárs képzőművészetekben találtak, Renoir, Manet vagy Monet festői impresszionizmusában, a pillanatnyi benyomások ihlette művészi közlés új, felszabadító logikájában.

Márpedig Debussy érett kori muzsikájának kulcsa e modernista szemlélet. A modernség ontológiája pedig lényegében a szüntelen önreflexivitás fenntartása, azon belül is egy elvont, belső és külső jelentésrendszerre irányuló lényegi figyelem. A múlt század jeles teoretikusa, a szintén francia Claude Lévi-Strauss „barkácsolója” éppen ilyen „modern ember”, aki minden félkész töredéket felhasznál, nyersanyagot éppúgy, mint a korábbi hasznosításokból visszamaradt forgácsot, vagy régi alkalmazások maradványait, melyeket azután egy új összefüggés elemeivé illeszt. A barkácsolás (bricolage) sikere így egy teljesen új funkció és szerep életre hívása, mely egy, a korábbi tartalomtól független végcélhoz ér. Ha jól megnézzük, ez nem egyéb, mint a (modern) individuum totalizáló képességének működtetése, egy újfajta esztétikai látásmód és művészi eszköztár kialakítása.

Claude Debussy legjelentősebb zenekari művei – gyakorlati értelemben legalábbis – ilyen, korábbról megmaradt, innen-onnan összegereblyézett „szilánkokon”, „forgácsokon” alapulnak, akárcsak például Gustav Mahler nagyszabású szimfonikus munkái, hiszen nem szabad felednünk, mindketten ezer szállal kötődnek a hagyományhoz. A döntő különbségek persze sok egyéb mellett a forma- és harmóniakezelés, a zenei építkezés sajátosságai. A francia azonban tudatosan kerüli a hagyományos, vagy ha úgy tetszik, klasszikus műfajok és formai modellek (szimfónia, szimfonikus költemény) használatát, szánt szándékkal rúgja fel a műfaji hierarchia korábbi kereteit vagy a tradicionális tonalitás bevett alkalmazásait. Ezekből a „hangpoémákból” tudniillik hiányzik a szimfonikus műveknél korábban szokásos ún. belső cselekmény kialakítása. Harmóniavilága sokszor elszakad a funkcionális rendtől, vagyis szabaddá és nem szükségképpen formaalkotó tényezővé válik. Elmosódó harmóniáival, szokatlan hangnemváltásaival, a zenekari szövet áttetszőségével, szellemi ingergazdagságával és nyílt formaalakításával Debussy új barázdákat vág a későromantikus stílusiskolákon edzett hallgatók és ítészek fülébe, megteremtve saját, összetéveszthetetlen zenei univerzumát.

Ha csak e sokat idézett művek diszkográfiáját böngésszük, mondhatnánk, A tenger, Az egy faun délutánja és a Képek igazi agyonjátszott, klasszikussá merevedett remekművek. Pedig valójában nem azok, hiába nézünk az itt tárgyalt lemezre is úgy, mint egyfajta adekvát, elfogadott, kanonizált Debussy-portréra. Jóllehet a fenti megállapításra épp nem a lemezfelvételek nagy száma, hanem azok változó minősége kínálja a megerősítést.
Vagyis egyszerűen túl sok a rossz Debussy-lemez manapság. Felvetődik a kérdés, vajon értjük-e ma Debussyt, s ha igen, jobban-e mint negyven vagy hatvan évvel ezelőtt? Mert játszani játsszuk, az tény. De a válasz nem, hiszen az idő nem hozza közelebb hozzánk a modernitást, sőt, ha lehet, inkább távolítja. S mintha egyre kevésbé akarnánk érteni Debussyt.
Daniele Gatti és a Francia Nemzeti Zenekar friss lemeze éppen ennek az elkényelmesedésnek, meg-nem-értésnek lehet jó példája. Pontosabban az interpretációs kísérlet és szándék hiányának, mely, ha közvetve is, de a fenti tézisemet látszik igazolni. Gatti ugyanis nem akarja érteni, értelmezi Debussyt, csak eljátszani akarja. Nem akar közel hajolni hozzá, analizálni, elemeire bontani és újra összerakni. Megelégszik azzal, hogy a felületét karcolgatja és szolgamód hangról hangra lépked.

A zenekari játék megfelel a szokásos francia standardnak, tulajdonképpen minden hang a helyén van, s apróbb pontatlanságok is csak ritkán rontják a műélvezetet. Azt inkább a „mondanivalótlanság” szembeszökő mivolta rongálja, mely, ha élesen akarok fogalmazni, voltaképpen a középszerűség nyílt beismerése. Egy vállrándítás. Gattinak nincs új, eredeti vagy differenciált mondanivalója Debussyről, előadásai közepesen kidolgozottak, úgy mondanám: átlagosan unalmasak, ingerszegények. Valójában az inspiráció, a műveket átszövő hatóerők, az azokat mozgató impulzusok átélt keresése az, ami szinte teljességgel hiányzik ezekből a produkciókból, s ez az, ami itt és most nem engedi feltárni Debussy valódi arcát, egy ízig-vérig modernista gondolkodó és poéta portréját. S nem tudja kirajzolni az arcot, melyre, ha másért nem, az évforduló ürügyén nagy szükségünk volna.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.