Békebeli minőség

Mussorgsky - Pictures at an Exhibition Night on Bald Mountain, and other Russian Showpieces Fritz Reiner - Chicago Symphony Orchestra RCA Victor - 09026 6 1958 2

Azért a hanglemezipar egyre súlyosbodó válságának időnként valami haszna is van.

Nincs pénz új felvételeket csinálni? Neves sztárok közreműködésével készült operafelvételeket is "jegelni" kell, hátha egyszer csillapodik a dömping?
Sebaj, legfeljebb szétnézünk az archívumokban, és keresünk olyan régi mesterszalagokat, melyek közreműködői - holtak lévén - már nem igényelhetik a most szokásos eszelős sztárgázsikat.
Az külön haszon, ha ezek a felvételek egy rég megszűnt-tönkrement kiadó birtokában vannak, mert így ezeket fel lehet vásárolni. Nem kell új művek szerzőit támogatni, és nem kell előadókat keresni és menedzselni sem. A "műsorpolitika" mindössze abból áll, hogy végig kell bújni a lenyelt cég kincstárát, majd szortírozni a megfelelő rekeszekbe: kincs-eladható-elmegy-maradék.

A most kezemben tartott CD is csak látszólag RCA Victor, bár a felirat ugyanúgy piros, mint ahogy azt a réges-régi LP-n tiszteltük és becsültük. Mindössze egy apró felirat figyelmeztet, hogy ezentúl minden jog (no meg haszon) a Bertelsmann csoport, azaz a BMG tulajdona. Ha netán a régi felvétel beszerzési forrása egy kevésbé legendás, nem annyira piacképes archívum, akkor is csak a betűméretekkel kell variálni. Mint például egy hajdani Melodia lemez esetében.

Ráadásul a régi karmestereknek - régi felvételeknek egyre több hívük van. Most, hogy már kevesen vannak életben azok közül, akik még élő hangversenyen hallhatták Toscaninit, Furtwänglert, vagy éppen Reiner Frigyest - el kellene gondolkodni azon, hogy talán mégsem csak a nosztalgia miatt hódítanak még mindíg. Valójában egyetlen ellenvetést szoktunk hallani: Tényleg nagyon szépen muzsikálnak, de hát alig lehet elviselni azt a katasztrofális sercegést és torzítást, ahogy ezek a muzeális lemezek szólnak...

Ne felejtsük el, az RCA annakidején nem csak a híres piroscímkés komolyzenei sorozatot hozta létre, hanem az ő mérnökei készítették az első többsávos - azaz sztereó felvételt 1954-ben, a Boston Symphony Orchestra egy koncertjén, és ök adták ki az immáron új technikával készült "Living Stereo" lemezeket is.
A sorozatról, és a digitális felvételtechnikát megszégyenítő hangminőségéről már írtunk, most viszont olyan lemezhez jutottunk, amely egyúttal reprezentálja a nagy zenekarok-nagy karmesterek egyszer volt aranykorát is. Különösen izgalmas, hogy a műsor lehetőséget nyújt arra, hogy egy igen magas színvonalú felvételként számon tartott mai kiadvánnyal is egybe vessük. Mariss Jansons és az Oslo Philharmonic korábban bemutatott felvételén ugyanaz a Kiállítás képeit és az Éj a kopár hegyen szerepel. A kisebb programbeli eltérések közül az én figyelmemet a Ruszlán és Ludmilla nyitány keltette fel. Glinka műve népszerű, mégis ritkán hallható. Nem utolsósorban azért, mert zenekarnak, karmesternek nem túl hálás feladat egy ilyen nehéz darab megszólaltatása.

Valóban itt mutatkozik meg a Chicago Symphony igazi ereje. Nem is a nagy tempó a lenyűgöző, hiszen gyorsan játszani nem olyan nehéz. A vonós, fa- és rézfúvós szekciók elképesztően pontos összjátéka, a komplementer ritmusok egyensúlya viszont mellbevágó. A legkülönösebb élmény az a zenekari hangzás, amit semmilyen sokmikrofonos, utólag kevert technikával nem lehet pótolni. A Chicagói együttes az egész lemezen úgy szól, mint egy hatalmas orgona. Az egyes hangszercsoportok egyensúlya, kiegyenlítettsége és fénye igazolja, hogy a zenekar nem egyszerűen az egyes hangszerek összességét jelenti.

Hogy Reiner, vagy Jansons a jobb karmester?
A két lemez ismeretében sem tartom eldönthetőnek. Az biztos, hogy az utazó sztárok kora előtt még nem kellett hetente-havonta kontintensek között ingázni. Reiner Frigyesnek volt lehetősége hosszas, türelmes munkával megteremteni és kinevelni egy világelső zenekart. ő pedig élt ezzel a lehetőséggel.