Ad astra (A BFZ Rachmanyinov-lemeze)

BFZ, Rachmanyinov
Rachmaninov: II. e-moll szimfónia Op. 27.
Vocalise no. 14, Op. 34.
Budapesti Fesztiválzenekar
Vez.: Fischer Iván

Channel Classics - CCS SA 21698

Nem kellett sokáig várni, hogy a Nemzeti Filharmonikusok fantasztikus Bartók-lemezére (HSACD 32187) megérkezzék a \"szomszédos vár\" ugyancsak szuperlatívuszokkal méltatható válasza. A multicégek ellehetetlenülése után a kicsi, de éppen ezért rugalmasan dolgozó kiadókat előnyben részesítő Fesztiválzenekar a holland Channel Classics Recordsnál jelentette meg a 2003. októberében az Olasz Intézetben rögzített Rachmaninov-lemezét.

A felvétel időpontját megmagyarázhatja a szerző születési, illetve halálozási évfordulója (1873 és 1943), de a műsorválasztás ezzel együtt is merésznek tűnik. Szergej Vasziljevics művészetét ugyanis nem feltétlenül a szimfonikus zenekarra írt művek miatt szereti a közönség. S bár zongoraversenyei lassan beépültek a hangverseny-repertoárba, és - éppen Kocsis Zoltán sokéves erőfeszítésének köszönhetően - a vokális kompozíciók is tért hódítottak (Vesperás, Dalok stb.), orosz-amerikai szerzőnk neve hallatán még mindig elsősorban a cisz-moll prelűdre asszociálunk. - *

Az 1907-ben, Drezdai tartózkodása alatt komponált II. szimfónia, ha nem is remekmű, de nagyszerű darab. Fiatal, lendületes, helyenként melankóliába hajló, érzelmes és nagyon flexibilis muzsika. Időnként ugyan elveszíti a hallgató a fonalat, nem mindig követhető a nagy forma, de ez a zene nem feltétlenül az értelemről szól. Sokkal inkább az érzelmekre apellál, s azt olyan szeretni valóan teszi, hogy még az éveken át a szalonzene mumusával riogatott hallgató is megadja magát.

Az előadás pedig ehhez mérhető. Sőt. A speciális technikával, összesen öt darab, a karmester előtt néhány méterrel elhelyezett mikrofonnal rögzített lemez különleges hangélményt nyújt azoknak is, akik (mint jómagam) nem jutnak hozzá egy SACD surround lehallgatórendszerhez.

A körmikrofonozás megváltoztatja a megszokott hangképet. Erősebbé, dinamikusabbá teszi a hangzást, anélkül, hogy az egyes hangszercsoportok leválnának egymásról. Nehéz megfogalmazni, hogy milyen is egy olyan hangzás, ahol a hangindítások nyersebbek, \"harapósabbak\" a lemezeken megszokottnál, de a zenekari összhatás mégis plasztikus, egységesen lágy. Megváltozott a hangszerek térélménye is. Mint amikor fényképezéskor megváltoztatjuk a mélységélességet. Ez a változás a műsorfüzet tanúsága szerint szándékos volt, hiszen Fischer Iván azt kérte a hangmérnököktől, hogy mutassák meg azt, amit ő hall a karmesteri pulpituson állva.

Persze mit sem érne a különleges technika, ha maga az előadás nem lenne elég jó. De az. Nagyon is. Kidolgozott, árnyalt, technikailag problémamentes. Érzékeny szólókkal, egységes vonós tuttikkal.

Szóval, itt van egy újabb bizonyítéka annak, hogy a magyar zenekari kultúra sok(évnyi) munkával és állandó karbantartással a (tizenkét) csillagos égig emelhető.

* Emlékeim szerint Kocsis éppen egy Rachmaninov-műsorral (c-moll zongoraverseny Mocsári Károly szólójával és a Holtak szigete) lépett először karmesterként a BFZ elé. Akkor egy rádióinterjúban megnyugtatott minden karmestert, hogy esze ágában sincs vezénylésre adni a fejét...