A Nemzeti Hangversenyterem nyitó koncertje (Mozart / NFZ)

Hungarian National Philharmonic Orchestra
Conducted by Zoltán Kocsis
MOZART: Symphony in g minor, K.183 Symphony in g minor, K 550
BMC CD 107

Annak idején beszámoltam a Nemzeti Hangversenyterem január 8-i megnyitó hangversenyéről. E koncerten készült felvételt jelentette meg most a BMC, mégsem egészen azt kaptam, amire számítottam.
Lehetett volna préselt virág az emlékkönyvbe, puszta emlékeztető az ünnepi eseményre, de kevesebb és egyúttal sokkal több is annál - itt minden más. Nem arra gondolok, hogy újabban a koncertfelvételeket is gyakran kozmetikázzák, mondjuk a próbákon készült vágásokkal (bár itt is hallhatunk áruló jeleket - illetve nem hallunk a koncerten előfordult tisztátalanságokat).

Leginkább arra gondolok, hogy talán igazuk van azoknak, akik a hangfelvételt egészen más műfajnak tekintik, mint a hangversenyt. Lehet, hogy a muzsikusnak mindkettőt azonos módon kell játszania, de hallgatni és megítélni nem lehet egyformán, ráadásul kivételesen úgy érzem, hogy akár a koncert emlékét, akár a lemezt kellene nélkülöznöm, szegényebb lennék.

Bár a hangversenytől annak idején el voltam ragadtatva, nyilvánvaló volt, hogy a muzsikálás minőségén kívül figyelmünket nagyrészt az új koncertterem, az akusztika, a szervezés, a magukat megmutató közszereplők demonstratív felvonulása és sok más külsőség kötötte le. A zenekar Mozart-játékából elsősorban a fúvósok hangszíne, a finom akusztikához illeszkedő puhaság volt feltűnő, és a virtuóz pontosságra sem lehetett panasz - mondjuk az 550-es g-moll szimfónia negyedik tételéig, amelynek észvesztő tempójához a vonósok csak néhány ütem után voltak képesek alkalmazkodni.

Kocsis karmesteri koncepciója számomra - akkor - kevéssé érvényesült, habár a lassú tétel \"menős\" folyamatosságát, szélsőséges hangsúlyait akkor is feltűnően szépnek találtam.

Most, a lemezt hallgatva szinte egész más előadást hallok. Más a \"hallószög\", analitikusabb a tér. Otthon a fotelben nem szorít a nyakkendőm, és a vonósgikszer sem zavar (azt nyilván a főpróbán felvett részletre cserélték).

De ami ott menős, lendületes volt, az lemezről kifejezetten kemény. Kocsis nem csupán gyors tempót diktál, hanem a formahatároknál sem hagy \"levegőt\". Ritmusai hajszoltak, sőt akárhogy gondolkodom, a hallottak jellemzésére az \"agresszív\" szót érzem leginkább alkalmasnak.

Elsőre nem is tetszik, csak második-harmadik hallásra jövök rá, hogy mi ragadott meg a koncerten, akkor.

Itt tényleg minden hang minden akcentusa megszólal. Beszédes és vibráló! Talán pontosan a szokatlan tempó miatt, most először ismerek fel olyan formai határokat, utalásokat, \"rímeket\" amelyek annyira jellemzően harmonikussá, mégis izgalmassá teszik Mozart zenekari műveit.

Ez a lemez, ahogy mondtam, több is, kevesebb is, mint puszta emlékeztető. A koncerten elhangzott egyéb művek, például Kelemen Barnabás és Rost Andrea produkciói nekem hiányoznak. Akkor szinte minden ütemen érződött a terem örömteli \"kóstolgatása\". Viszont ezentúl, ha a gyerekeimnek kell megmutatnom, milyen is egy Mozart-szimfónia, nyugodtan demonstrálhatok ezzel a CD-vel.

Nekem magamnak időnként jó lesz a pihenő, ezután is szívesen meghallgatok egy-egy szemlélődőbb, nyugodtabb előadást! De ha körülírás és magyarázat helyett meggyőzésre, egyértelműségre, kinyilatkoztatásra lesz szükség, akkor Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar felvétele a legjobb választás.