A Karajan szimfóniák esete S.G.-vel (Beethoven: V., VI., IX.)

Beethoven: Symphonies Nos: 5, 6 & 9
Berliner Philharmoniker
Herbert von Karajan

Anna Tomowa-Sintow - soprano
Agnes Baltsa - mezzo-soprano
Peter Schreier - tenor
José van Dam - baritone

Universal 28947 4202
2 CD

Már a lemezborító is vérlázító: egy kiöregedett popsztár laza, spontán mozdulattal megpihenteti munkában elfáradt karját repülőgépe acél testén. Érezhették a borító tervezői is, hogy nem egészen evidens, hogy mit is árulnak a borító alatt, ezért a bal felső sarokban elhelyezett apró képen már a karmester mágus szuggerálja kimerevített két kezével a láthatatlan zenekart. Vagy a közönséget? Is-is. Azt már alig merem megemlíteni, hogy az inkriminált lemezborítón Karajan neve közel kétszer akkora, mint a bonni zeneszerzőé.
Szóval, kevés lemez indult ilyen rossz antréval nálam.

Első nekibuzdulásomban gyorsan meghallgattam az első lemezt, és végigdühöngtem az egészet. Az igazsághoz hozzátartozik - és ezt már akkor, az első hallgatás közben is kényszerűen regisztráltam magamon -, hogy \"csak\" az Ötödiket utálom. De nagyon. Mert elviselhetetlenek a hajszolt tempók, a kőkemény indulóra kihegyezett második tétel - legalábbis ami a téma C-dúros változatát illeti (32-37., 81-86. ütem) -, az összekapkodott scherzo, mely még saját őrült tempóját sem tartja konzekvensen, és nem utolsósorban szörnyű a géppuskaropogásos Finale. Hogy a kürtök harsognak és a...

És itt kezdődtek a bajok. Mert hát mit is mondhatnék még? A Hatodik szimfóniát - dacára annak, hogy hideglelést tudok kapni ettől pátoszos pasztorál fílingtől - azzal a kényelmetlen érzéssel hallgattam végig, hogy tetszik. A fene tudja mitől, de jó. Szinte minden hangja. Egyszerűen nem találok fogást rajta. Ez persze bosszantja a véres tollú Rec.-t, de mit tehet? Meghallgatja mégegyszer. Hátha most... Az eredmény még mindig több, mint kielégítő.

Tudom én, mert sokan megírták, hogy a Kilencedik, az nagy mű. A kilencedik reprezentatív mű. De a kilencedik, ha csak valami csoda nem segít, roppant unalmas mű. Nos, erre az előítéletemre az első tétel nem is nagyon cáfolt rá, dacára annak, hogy a Berliniek, talán a maestro pálcájától való félelmükben, de igen szépen, plasztikusan szólnak. A scherzo, mely hangszerelését tekintve az egyik legizgalmasabb (lehetne) ebben a műfajban, az állandó ismételgetéstől és a nyakra főre előkerülő fugató technikától kissé kifárad, s ez ellen még Karajan sem tud orvosságot.

Jut eszembe: ismétlések. Mindhárom szimfónia felvételére igaz, hogy ad hoc módon kezelik a szerző erre vonatkozó utasításait. Lehet, hogy az egykori lakklemezek \"időbírása\" határozta meg ezeket a zeneellenes rövidítéseket, de zavaróak. Félreértés ne essék, nem csak Karajánnál, hanem Ferencsik, vagy Bernstein felvételein is.

A szimfónia felvételének minden kétséget kizáróan legihletettebb 17 perce a harmadik tétel. Dacára annak, hogy lényegesen lassabb, mint a partitúra tempójelzése. Karajan és zenekara élettel és érzelemmel tölt meg minden hangot. A dallamformálás lenyűgözően egyszerű, a zenei rétegek világosak, a hangzás varázslatos.

Nincs mese, jön az Örömóda!
A négy szólistából egyedül Schreier tenorjával nem tudtam megbarátkozni. Egész egyszerűen fájdalmasan préselt, mondhatni csúnya hang. A többiek korrektek. Azt éneklik, ami le van írva. Ezzel szemben a kórus folyamatosan küszködik a magasságokkal. (Jelzem, van is mivel!) Kétvonalas gisz fölött már érezhetően gondok vannak, pedig erre még nemegyszer egy kis tercet is rá kell(ene) tenniük. A dinamikai megoldások (subito decrescendók) kissé erőltetetteknek tűnnek, de ez már egyértelműen értelmezési, vagyis karmesteri probléma.

A felvételek 1976/77-ben készültek Berlinben, értelemszerűen analóg módon, míg most, a ma divatos 96 kHz/24 bit technológiával újrakeverték őket. A hangzás nem is marad el a ma megkövetelhető szinttől.
Ha most azt kérdezik botor módon, hogy milyen is ez a dupla lemez, akkor azzal kerülöm meg a választ, hogy elmondom, miszerint véleményem szerint minden klasszikuszene-rajongónak meg van a saját kedvenc komplett Beethovenje. Ki erre esküszik, ki csak amazt hajlandó meghallgni. Kinek a pap, kinek a papné.
Tudják: nekem a Schulz Gizi.