A csoda nyomában1 - Celibidache Seherezádé-felvétele

Rimszkij-Korszakov
Scheherazade op.35
Koncert-felvétel: 1984.április 18.
Herkulessaal der Residenz, München
EMI,5 57853 2

Az egyik utolsó nagy dirigens-mágus, a román származású zen-buddhista, a maratoni hosszúságú Bruckner-felvételeiről is ismert Sergiu Celibidache müncheni korszakának újabb lemezfelvételeit jelentette meg az EMI. Ezek közül kettőről számolunk be lapunkban.

Sergiu Celibidache nem volt hétköznapi dirigens. Kezdődött a dolog azzal, hogy a lemezfelvételektől és a stúdióktól egyszerűen iszonya volt, állítása szerint ki nem állhatta a lemezek mesterségesen kikevert stúdióhangját. Kevésszer fordult meg tehát lemezstúdióban, ám annál gyakoribb vendég volt a koncertpódiumokon. Igen ám, de koncertjeinek felvételét nem engedte megjelentetni, épp ezért életében - legalábbis hivatalos címke alatt - alig jelent meg lemeze. Halálát követően azonban felesége és fia (no meg a dirigens alatt példamutatóan szolgáló zenekarok körül tevékenykedő jószimatú menedzserek) előbányászták a Mester féltve őrzött koncertfelvételeit, ezt követően már csak egy nagy lemezcéget kellett találni, és a széles közönség számára elérhetővé válhattak a klasszikus zenei repertoár Celibidache által vezényelt és igen gyakran átértelmezett darabjai.

A most megjelent 15 lemez számos érdekességgel szolgál: a felvételek a késői Celibidache-korszak gyermekei, a karmester vezénylési stílusa és a darabokról alkotott felfogása ekkorra sokak számára már igen modorossá vált, a felvételek egyre lassabbak és nehezebben befogadhatóak lettek (elég csak a majd kétórás Bruckner 8. szimfóniára gondolni).

Az alábbiakban tárgyalt előadás, Rimszkij-Korszakov virtuóz hangszerelésű Seherezádéja is lényegesen tovább tart a megszokottnál, hiszen például Bernsteinnek a New York-i Filharmonikusok élén csupán 46 percre volt szüksége elvezénylésére, míg Celibidache-nak ezen az estén, amelyen a felvétel készült, közel 55-re. Ennek ellenére csupán néhány helyen érezhető az, hogy a szokatlanul lassú tempók megakasztják az időnként sistergően drámai, másszor túláradóan lírai részleteket.

Ha szigorúak akarunk lenni, azt kell mondanunk, hogy teljességgel elfogadhatatlan, ahogy Celibidache a legtöbb helyen figyelmen kívül hagyja a zeneszerzők tempó-, sőt, nem egyszer dinamikai jelzéseit, ám mégis van valami csodálatra méltó abban, ahogy az agg dirigens újragondolja, sőt, darabjaiból rekonstruálja az előadott műveket. Mások ebben a korban már régen a babérjaikon ülnek, és csupán kirakatkarmesterként működnek, ám \"Celi\" (ahogy őt előszeretettel hívják rajongói és ősellenségei egyaránt) esetében erről szó sem lehet.

A Seherezádé első tétele például ebben az előadásban hihetetlen tudatossággal felépített egészként funkcionál, akár önálló szimfonikus költeményként is megállja a helyét. A második tétel főtémája sokak számára talán elviselhetetlenül lassan hömpölyög, és fájdalmas szépségével emelkedik ki a többi közül. Az utolsó tétel - amely visszaidézi az előző három zenei gondolatait - szintén szokatlanul elnyújtott, ám ebben az értelmezésben teljességgel helyénvalónak tűnik az a már-már kínos csend és várakozás, amely a záróakkordokat megelőzi.

Az élő előadás megismételhetetlensége és a szokatlanul merész karmesteri felfogás mellett a Müncheni Filharmonikusok káprázatos teljesítménye, és a Herkulessaal csodálatos akusztikája emeli ezt a Seherezádé-felvételt igazi zenei élménnyé, amelyet minden zenebarátnak legalább egyszer hallania kell. Higgyék el, a második meghallgatás sem várat majd sokáig magára!