A Concertgebouw és a nagypapa ruhája - Mahler harmadik Chaillyval

Mahler 3, Bach suite
Petra Lang
Prague Philharmonic Choir
Netherlands Children\'s Choir
Royal Concertgebouw Orchestra
Riccardo Chailly
DECCA - 475 514-2

Szeretem Mahlert!

Nem volt könnyű, megdolgoztam érte.
Talán nem nehéz belátni, hogy ez a zene nem adja meg magát könnyen. A felületes hallgatónak terjengősnek, talán amorfnak is tűnik. Már nem emlékszem a \"megvilágosodásra\", valószínűleg nem is egyik pillanatról a másikra történt. Úgy rémlik, egyszer kötelességből hallgattam sokat, egyvégtében és figyelmesen, majd, ahogy Bruno Walter leintette a kilencediket, a fejhallgatót letéve már úgy éreztem, mintha mindig is szerettem volna.

A Decca-lemez, vagy éppen Riccardo Chailly dicséretére szólhat, hogy imádom Mahlert most is, amikor ezt a különös kiadványánt hallgatom. Jó az összes közreműködő, általában jó az egész felvétel.

A Royal Concertgebouw zenekara igazi szimfonikus, telt hangon tud megszólalni. Varázslatos, ahogy egy rézfúvókkal dúsított harmóniában közepes hangerőnél is \"orgonásan\" dús felhangok zengenek.
A prágai kórus szintén jó, és Chailly is meggyőzően tartja egyben a nemzetközi apparátust. Megcsinálja a lassításokat, megcsinál minden dinamikát.

És mégis, nem tudom miért érzem mégis hűvösen távolságtartónak, személytelennek ezt az előadást.

Petra Lang szólója mutatja meg leginkább ezt az érthetetlen kettősséget. Kellemesen sötét tónusú hang, a lassú tempót is megtöltve, érzékenyen énekli. De a szöveg által megkívánt kitartások, halkítások, lassítások, mintha mind a kottába írt, pontosan követett utasítások lennének. Megtanultak és előadnak egy olyan szöveget, amelyhez egyébként sok közük nincs - talán nem is értik?
Természetesen ez igazságtalan túlzás, az előadók tudnak, és értenek is mindent, csak éppen \"személyesen\" nem érinti őket a kimondandó.

\"Doch alle Lust will Ewigkeit,
will tiefe, tiefe Ewigkeit\"

A Nietzsche-szöveg betüről betűre megszólal, de itt kellene megállnia a levegőnek. Felizzani, vagy éppen megdermedni?

Szépen megcsinált, hallgatható lemez. Konkrét okkal senkit nem tudok, nem is akarok lebeszélni róla, szerintem én is sokszor meg fogom még hallgatni.

Csak azt nem tudom, hogy ha annak idején nem Bruno Walter hihetetlenül koncentrált kilencedikjével, Bernstein sugárzó erejű ötödikjével, vagy éppen Solti szokásosnál is vehemensebb másodikjával találkozom először, hanem Chailly harmadikjával, akkor most szeretném-e Mahlert?

A ráadásba kapott Bach-szvitről pedig talán ne is beszéljünk. Szerintem tréfából került oda.
Nem azért, engem igazán nem zavar, ha posztromantikus nagyzenekar ad elő barokk műveket, néhány korabeli felvételt most is becsben tartok. De azokról tudom, hogy miért csinálták úgy! Õk a csembalóval szemben hittek a zongorában. És általában hittek abban, amit csináltak.

A Concertgebouw Vízizenéje Beinummal - dicsértem már a Momusban - hiteles volt. Ugyanaz a Concertgebouw, igaz évtizedekkel később, már nem ugyanaz. Tisztelgés az ősök előtt? \"Valaha ilyet is tudtunk\" összekacsintás? Lehet, de engem feszélyez - ahogyan őket is - ha látom őket a nagypapa ruhájában pózolni a tükör előtt.