A bécsi újhullám - Schönberg, Webern, Berg zenekari művei

Schoenberg / Webern / Berg: Zenekari művek
Birmingham Symphony Orchestra
Simon Rattle
EMI Classic
724357 58792

Vannak olyan lemezek, amelyek meghallgatásához nem elég a szokásos nyugalmi állapot. Valami felfokozott, várakozásteli izgalomra is szükség van. Ilyen a második bécsi iskola három prominensének zenekari műveit tartalmazó CD is. A hallgató - akár a hullámvasúton - nagyjából sejti mi vár rá, de biztos mégsem lehet benne. A kellemes és kellemetlen érzetek elegye adja az élvezet savát-borsát.

Az iskolateremtő Arnold Schoenberg Öt zenekari darabját akár impresszionista alkotásnak is nevezhetnénk, hiszen a tonalitás hálójából lassan kibúvó zeneszerző számára a hangszínek, a hangszíndallamok (Klangfarbenmelodie) jelentették az átmenetet a későromantikából (főleg Mahler imádatából) a dodekafóniába.
Ugyanebben az időben, a század első dekádjában a mesterénél alig 9 évvel fiatalabb Anton von Webern is kialakítja saját stílusát. A zenei mondanivaló koncentrációja a végletekig fokozódik. A dallamokat néhány hangból álló dallamtöredékek váltják fel, a zenekar tagjai szólisztikus szerepet kapnak. A bemutató, melyen Schoenberg vezényelt 1913-ban, óriásai botránnyal és rendőri beavatkozással ért véget.

Ugyanezen a koncerten mutatták be a 28 éves Alban Berg első művét is. A kudarc azonban neki sem szegte kedvét, s bár aggályos műgonddal és ehhez mérhető lassúsággal komponált, másfél operát mégiscsak az utókorra hagyott. Ebből a fél az a Lulu, melyen hét éven át dolgozott, mégis töredékesen maradt ránk. Az opera egyes részeiből azonban zenekari szvitet komponált, melyet Erich Kleiber 1934-ben mutatott be Berlinben. A romantika tőle sem áll távol, bármennyire is igyekszik leplezni azt. A környezet, a tragikus történet mind-mind a romantikus opera szüzsé kellékei. Az egyetlen, tizenkéthangú sorra épülő opera öt zenekari jelenete a főhős bemutatásától a bűnig és a bűnhődésig terjed.

Simon Rattle és a Birminghami Szimfonikusok kapcsolata ma már legenda. S ez az 1987-88-ban rögzített lemez jól példázza azt a hihetetlen utat, amit karmester és zenekar néhány év kemény munkájával bejárt. A hangzás kristálytiszta, áttetsző, a hangszínek magukkal ragadóak, az előadás minden pillanata él. A művek, melyek puszta kottafejeknek és kimódolt számsoroknak látszanak, zenévé válnak. Érzelemdús, már-már a szó romantikus értelmében is.
90 évvel a botrányos bemutató után nagy elégtétel lenne mindhármuknak.