Wienerische Maskerad (Solti György Rózsalovagja)

R. STRAUSS: Der Rosenkavalier

Régine Crespin, Helen Donath Yvonne Minton Manfred Jungwirth, Luciano Pavarotti, Anne Howells, Kurt Equiluz, Arleen Augér, Anton Dermota
Wiener Philharmoniker
Sir Georg Solti

Universal / Decca
3 CD
475 9988

Sokáig tartotta magát a megfontolás, mely szerint A rózsalovag afféle visszafordulás, vagy legalábbis nagy ívű visszatekintés a straussi életműben a Salome és az Elektra zaklatott, expresszionista (vagy annak vélt) tablóihoz képest. Valójában azonban nincs szó kézzelfogható paradigmaváltásról, csupán egy, a konvencióknak tett engedményről.

Ha mélyebbre ásunk e művek partitúrájában, láthatjuk, a korábbi operák, melyek nyomán Richard Strausst a modernizmus repesve várt pionírjának kiáltották ki az „új zenére” éhes, és a német művészet rég óhajtott megújhodását szorgalmazó kritikusok, voltaképpen nem sokkal mutatnak túl a wagneri hagyományon, s harmóniavilágukban is jórészt megmaradnak a XIX. századi bevett szokásrendnél.

Persze érthető, miért távoztak csalódottan, vagy éppen botrányt provokálva a Rózsalovag-premierekről a progresszív muzsika tántoríthatatlan hívei, akik a ködös ókorba vezető gyilkos nődrámák után egy Mária Terézia korabeli mondén miliő megidézését, és az ehhez társuló érzékien gazdag és fényes hangzású, mozarti dallamvilágú muzsikát árulásnak tekintették. Ők keserű csalódással kellett tudomásul vegyék, Strauss élete végéig kitartott a XIX. század végének posztwagneri esztétikája mellett, s nemhogy nem lett vezérfigurája a német zene haladó irányzatainak, de egészen haláláig ragaszkodott elveihez, amennyiben pusztán átformálta, de sohasem utasította el a hagyományt, s zenéjének szilárd tonalitása sosem oldotta el őt a századvég ernyedő utóromantikájának világától. Ezzel szemben Matthew Boyden érvelését, mely már az 1970-es években kibontakozó posztmodern zenei tendenciák előfutáraként ismer rá Straussra, túlzásnak érzem.

Solti György a napokban újra kiadott lemeze erre a felismerésre világít rá, talán határozottabban is, mint más Rózsalovag-felvételek. Azon karmesterek közül, akik személyes kapcsolatot ápoltak a zeneszerzővel, s később aktív részesei voltak a századközép lemeztermelő aranykorának, Solti készítette el utoljára a maga verzióját a darabból. Erich Kleiber 1954-ben (Decca), Karajan ’56-ban (EMI), Karl Böhm ’59-ben (Deutsche Grammophon) vezényelte lemezre saját olvasatát a Rózsalovagból – tekintsünk most el Karajan 1984-es újrájától. Egyéb, Strauss személyével szintén összefüggésbe hozható mesterek, mint Knappertsbusch vagy Clemens Krauss stúdiórögzítést nem, csak élő (rádió)felvételt hagytak hátra az operából. Solti Rózsalovagja azonban valósággal kitölti a hatvanas éveket. (Karajan és Böhm salzburgi előadásainak rögzítései keretezik az évtized Rózsalovag-játszását: 1960-ból, ill. 1969-ből valók).

Vagyis míg az 1950-es esztendők három, addig az 1960-asok mindössze egy stúdióbejátszást jegyeznek a műből, éppen az itt tárgyaltat, mely 1968-ban került lemezre. Lényegében ugyanez igaz a hetvenes, a nyolcvanas és a kilencvenes évekre is (Bernstein, 1971, CBS; de Waart, 1976, Philips; Karajan, 1984, Deutsche Grammophon, ill. Haitink, 1991, EMI), ezek az évtizedek sem engedhettek meg maguknak egynél, esetleg kettőnél több stúdió-Rózsalovagot, bár kétségtelen, az utóbbi évek DVD-divatja üdítően fellendítette nemcsak ezen opera, de általában is a Strauss-operák kiadását.

Solti lemeze némileg el is üt a korábbiaktól: a magyar karmester olvasatában ugyanis a partitúra szövetének részletező kibontása tűnik az elsődleges szempontnak. Kleiber vagy Karajan zenekara (a Bécsi Filharmonikusok, valamint a Philharmonia Zenekar) már-már hedonistának tűnik Solti kidolgozottsága, fegyelme és szilárdsága mellett (itt szintén a bécsiek játszanak). Ha szemügyre vesszük Solti György Strauss-diszkográfiáját, látható lesz, hogy Böhm után, aki majd’ valamennyi Strauss-operát rögzítette, az övé a legszélesebb körű operaciklus, szám szerint hat lemez. Ez a sorozat 1957-ben, az Arabellával kezdődik, s Az árnyék nélküli asszonnyal zárul, 1989-ben (utóbbi nem mellesleg az addigi legköltségesebb operafelvétel kétes dicsőségével is kérkedhet). Solti tehát tudatosan építette a maga Strauss-repertoárját a lemezstúdióban is, s nem tűnik illuzórikusnak, ha az utókor egyfajta ciklus-dramaturgiával is számol az ő esetében.

A szereplőválogatás e ’68-as Rózsalovagnál is éppannyira reprezentatív, ahogy a korábbi kiadványokban az volt, s a későbbiekben is az maradt. Másodvonalbeli énekesekkel eleddig még senki nem mert megkockáztatni Rózsalovag-felvételt, s a zenekarválasztás, mely szinte természetszerűleg a Bécsi Filharmonikusokra, esetleg a Drezdai Állami Zenekarra támaszkodik mindenekelőtt, ugyanilyen jól behatárolható. Talán Edo de Waart lemeze – mely szokatlan módon a Rotterdami Filharmonikusokkal készült – jutott legtávolabb e hagyománytól.

Régine Crespin (Tábornagyné) a korszak egyik legragyogóbb szopráncsillagává emelkedett akkoriban, Helen Donath a Hilde Güden utáni idők keresett Sophie-ja lett, Yvonne Minton (Octavian) alighanem ellenállhatatlan orgánumával győzte meg a kiadót és a készítőket. Gyönyörű hanggal és vitathatatlan muzikalitással rendelkeznek mindhárman: az intimitást kereső Crespin, a hangjának kislányos bájával hódító Donath, és az inspiráló árnyaltsággal éneklő Minton. Manfred Jungwirth pedig született Ochs báró; az első hangtól az utolsóig uralja a szólamot, sosem hajlik ripacskodásba, imitált vidéki dialektusa így is telibe talál.
A mellékszereplők külön említést kérnek: az olasz énekesként bemutatkozó Luciano Pavarotti mellett olyan, később komoly nevet szerzett művészek szerepelnek itt, mint Anne Howells, aki éppen Solti pálcája alatt avanzsál Ocatavianná az évek múltán, vagy a tenorista Kurt Equiluz, és a szoprán Arleen Augér, hogy a pályafutása vége felé járó Anton Dermotát már ne is említsem.

Azonban Solti dirigálása annyira koncentrált és sűrű, hogy az énekeseknek bizonyára nehezebb a dolguk, mint a korábbi felvételeken, s az is tapasztalható, Solti mondja ki a leghangosabb nemet a jó ízlés határát karcoló érzelgősségre. E tekintetben Kleiber lemeze tűnik a legszabadosabbnak, s még Karajannál is rá kell csodálkoznunk arra a relatíve fesztelen légkörre, mely az ő olvasatát uralja olykor, szinte szembementve a karmesterről alkotott sztereotípiákkal.

Soltinál széles dinamikát találni, a tempók hol lassan csorognak, hol lendületbe jönnek, az egész előadásnak van egyfajta hullámzása, a részletkidolgozásoknak íve, ettől drámaibbnak, s ugyanakkor masszívabbnak tetszik a darab, mint máshol. Kleiber elvarázsol nagyvonalúságával, Karajan lekenyerez fényűzésével, Solti józanságával és mértékletességével hat. S ismerve Solti György Elektra- és a Salome-lemezeit, ezt egyáltalán nem gondolom véletlennek, ahogyan pusztán dirigensi sajátságnak, stílusjegynek sem. Ezeken a felvételeken tisztábban látszik, hogy Strauss pályáján nincs szó valós stílustörésről 1909 és 1911 között.