Visszatérő motívumok, avagy a szerelmes királynő tragédiája (Donizetti: Stuart Mária)

DONIZETTI: Maria Stuarda

Laura Polverell, Maria Pia Piscitelli, Giovanna Lanza, Roberto De Biasio, Simone Alberghini, Mario Cassi
Orchestra Filarmonica Marchigiana
Coro Lirico Marchigiano 'V. Bellini'
Riccardo Frizza

Naxos
8.660261-62

Gaetano Donizetti - több más kortársával egyetemben - elképesztő vonzalmat mutatott a Tudor-ház uralkodóinak szerelmi perpatvarai iránt. A szomorú sorsú komponista persze elég sokoldalú alkotó volt, mindazonáltal talán nemcsak a kor divatjának hódolt, amikor újabb és újabb angol uralkodónőt tűzött kottavégre. Igen, uralkodónőt, mert Donizettit - operái alapján legalábbis - hidegen hagyták a királyok és hercegek. Ha néhol (pl. a Boleyn Annában) mégis megjelennek a színen, szerepük inkább másodlagos, a prímet a hölgyek viszik, akik általában összevesznek azon, hogy ugyanabban a férfiúba szeretnek bele. S Donizettinél leginkább a királynők járnak rosszul, akik persze bosszút állnak.

Ha megvonnánk Donizetti "királynői" operáinak egyenlegét, akkor az valahogy úgy szólna, hogy az uralkodónő által kiszemelt lovagba nem szerencsés beleszeretni. Mondhatni: egyenes út a vérpadra (cinikusan hozzátehetnénk, hogy viszont szép, méltóságos és szívet szaggatóan fájdalmas dallamok kíséretében). Ha úgy tetszik, ez a legfőbb visszatérő motívum. De van még több is, ilyen például a királynő színvallása, majd belső tusakodása a fonák helyzettel, ilyen az udvari intrika, s ilyen jellemző a férfihős viszonylagos enerváltsága is. Így van ez Donizetti legtöbb angol témájú operájában, így a Stuart Máriában is, melynek legújabb felvételével most a Naxos örvendeztetett meg bennünket.

A Stuart Mária is tipikus királynő-opera. Erzsébet angol királynő (mezzoszoprán vagy inkább seconda donna) szereti Robertót, Leicester grófját (tenor, mi más is lehetne), akinek szíve viszont a riválishoz, Stuart Máriához (szoprán) húz. A helyzetből, bármily egyenes is az út, még nem következik azonnal a vérpad. A királynő előbb szabad utat adna a szerelmeseknek, de Mária némi szövegkönyvi önellentmondás kíséretében kihúzza a gyufát, fattyúnak nevezve az uralkodónőt (a részletek néhány operával elébb). Külön jelenet a halálos ítélet némi vonakodás utáni aláírása (ez is elég gyakori Donizettinél), amit ezúttal a szerelmesnek is végig kell néznie. Ne is reménykedjünk happy endben, az opera seria műfaja úgysem engedi!

Az ismétlődő motívumok a zenében is megtalálhatók, de ettől a Stuart Mária még nem lesz egy kaptafára készült alkotás. Donizetti invenciógazdagsága, dallamformálási technikája valószínűleg még a telefonkönyvet is csodálatos harmóniai környezetbe tenné. És minden névnél újra és újra rácsodálkozhatnánk a bel canto áldott és megunhatatlan gyönyörűségére.

A Naxos lemezén a maceratai Sferisterio Operafesztivál páratlan hangulatú szabadtéri arénájában három éve, 2007 augusztusában elhangzott produkciót hallhatjuk. A vágatlan operát tartalmazó felvétel egyenletesen magas színvonalú, de nincs benne egyetlen kiemelkedő énekesi produkció sem, mint ahogy mostanában a maceratai előadások is csak a nemzetközi jó másodosztály színterei. (Persze kiegyeznénk esténként mi ezzel a másodosztállyal.)

Erzsébet szerepében Laura Polverelli. Ahogy hallgatjuk, sokáig "mindössze" csak annyi problémánk van vele, hogy nem eléggé jelentékeny, nem elég fajsúlyos hanganyag. De minden megszólal, mindent kiénekel, csak kissé személytelenül. Azután az utolsó felvonásban megrázza magát és felnő a királynői szólamhoz. Valahogy az önmarcangoló, némiképp kétségbeesett felvonások nem feküdtek neki, de amikor kegyetlennek kell lennie, váratlanul megelevenedik a királynő, a hang olyan tartással szólal meg, amit csak a legnagyobbak tudnak.

A vetélytárs címszereplőt Maria Pia Piscitelli alakítja. Neki - ha lehet ezt mondani - szerencséje van a szereppel, hiszen a hősnő az első perctől kezdve vereségre van ítélve. A figura így egysíkúbb, de hálásabb is. Ártatlanságát és tiszta szerelmét kell "csak" bemutatni. Piscitelli remek koloratúrkészséggel bír, virtuóz énekesnő, s hallhatóan a közönség nagy kedvence, bár én még némi csillogást el tudnék képzelni.

Nincs ekkora szerencsénk a tenorral. Roberto Di Biasio is remek hanganyag birtokosa, ám mindössze egyetlen hangszínt ural. A dráma számára egyet jelent a forszírozott énekléssel (udvariasan szólva), csak nyomja, nyomja és nyomja. A harmadik felvonásra unalmassá válik. Ha visszagondolok arra, hogy mondjuk 40 évvel ezelőtt a világon párhuzamosan énekelte az ilyesféle spinto szólamokat egy Bergonzi, egy Corelli, egy Ilosfalvy, vagy egy fiatal Carreras és még a "harmatosabb" produkciókra is jutott legalább egy Aragall, ma meg nem jut eszembe senki, aki hozzájuk hasonló színvonalon tudna teljesíteni...

Talbot másfél felvonásnyi basszusszerepében szépen teljesít Simone Alberghini.

Az előadás motorja a tehetséges Riccardo Frizza karmester, aki felelős ezért az egyenletes színvonalú produkcióért. Az előadásról DVD is készült, örömmel tudósítanánk róla.