Vertigo - A Tristan Kleiberrel

RICHARD WAGNER: Tristan und Isolde
Rundfunkchor Leipzig
Staatskapelle Dresden
Carlos Kleiber
Universal / Deutsche Grammophon
00289 477 5355

- Jaj, ezek az operák - panaszkodott valamelyik nap a fiam -, soha nem bírom megjegyezni őket. Valaki mindig szerelmes valakibe, aztán ő belé is szerelmes valaki és így tovább.
Próbálom elmagyarázni, hogy az opera az élet sűrítménye, az élet meg általában ilyen bonyolult szerelmi viszonyokat produkál. - Ez is ilyen szerelmes opera? - kérdezi, miközben a Trisztán üvölt a lakásban. - Ez egyszerűbb - mondom -, itt egy néni szerelmes lesz egy bácsiba, s míg elhajóznak, hogy a néni feleségül menjen egy másik férfihoz, addig teljesen egymásba szeretnek. - Akkor jó - jön a kicsit szkeptikus, megnyugtató válasz.

Akkor jó. Mert tényleg, miről is szól a Trisztán? Magáról a szerelemről. A mindent elsöprő, megállíthatatlan fergetegről. És ez elég egy operához? Ha így van megírva, akkor elég. De hogy van előadva?
Mert ez a másik, nem egészen lényegtelen kérdés. A most (újra) megjelent operafelvétel története valamikorra a hetvenes évek első felére nyúlik vissza. Ekkor vezényelte Kleiber Bayreuthban azt a Trisztán-előadást, ami után Abbado kijelentette, hogy a valaha élt legnagyobb Trisztán-karmestert volt szerencséje látni/hallani. Két évvel később Richter is szuperlatívuszokban beszélt az előadásról, így aztán nem csoda - bár karmesterünket ismerve komoly kockázatokat is jelentő vállalkozás volt -, hogy 1980-ban, a drezdai Lukács-templomban megszületett ez a felvétel.

Legyünk őszinték: a két évvel később megjelent kiadványtól nem estek hasra a kritikusok. Fanyalogtak ezért, húzták a szájukat azért, s bár abban a legtöbben egyetértettek, hogy Kleiber zene- és szövegértelmezése, tempó- és dinamikai felfogása új alapokra helyezte a művet, a végső elszámolásnál mégiscsak sok kérdőjel maradt.

Én meg csak hallgatom, és nem értem, miért. Mi végre a sok aggály? Mert Margaret Price túlságosan is belcanto szoprán a szerephez? Igen. De mi az, hogy túlságosan? Ki állítja, hogy csak Heldensopran játszhatja a szerepet? Miért ne énekelhetne Izolda behízelgően gyönyörűen?

Hogy René Kollo csalódás? Részben igen. Hangszínben valóban hagy némi kétséget az emberben, de nála izzóbb, lángolóbb, extatikusabb szerelmest ritkán hallani. És itt van a lényeg. Kleiber Trisztánja ugyanis nem Kurt Moll vagy Brigitte Fassbaender egyébként korrekt alakításáról szól. Nála csak címszereplők vannak. Itt minden - a feszített tempók, a hagzásban inkább az erőteljességre, mintsem a transzparenciára törekedő zenekar, a szélsőséges dinamikák - a féktelen vágy, az életen-halálon átívelő pusztító szerelem szolgálatában áll.

Érezhetjük-e valaki más fájdalmát? Átérezhetjük-e valaki más boldogságát, tenyérizzasztó, adrenalinnövelő szerelmét? Aligha. De ha meghallgatjuk ezt a lemezt - akár csak a második felvonást -, ha hagyjuk, hogy az érzelmeink vezéreljenek a kritikai értelem helyett, bőrünkön érezhetjük a forgószelet. Nekem ennyi elég.