Verdi: Attila - új felvételen

Verdi: Attila
Dynamic - CDS372

Van egy olyan érzésem, hogy még a legelvetemültebb operabarátok közül is csak kevesen hallottak mindezidáig a Dynamic nevű olasz lemezkiadóról. Igaz, viszonylag fiatal cégről van szó, és kétségtelen, pénzügyi területen nem is veheti fel a versenyt a multikkal. Éppen ezért is figyelemre méltó a vállalása: ismert szerzők kevésbé ismert operáinak, és népszerű színpadi művek első változatának kiadásával foglalkozik. Az olyan, sokat játszott Verdi-remekek, mint a Macbeth, az Álarcosbál vagy a Simon Boccanegra eredeti verziójának megjelentetése is örömtelinek mondható, akárcsak az, hogy a kiadó katalógusában a szerző olyan \"korai zsengéi\" is szerepelnek, mint például jelen lemez tárgya, az Attila című opera.

Verdi ezen kevésbé ismert operája egyébiránt számos nagyszerű énekelnivalót kínál a fellépő művészeknek, többek közt öt szólót (két áriát a tenor, egyet-egyet a szoprán, a basszus és a bariton számára), egy remek basszus-bariton kettőst, valamint egy nagyívű concentrato-t (az 1. felvonás fináléja) a basszus vezető szólamával. Sőt, az új lemez megjelentetése már csak azért is szerencsés, mert ez a mű csupán néhány, igencsak változó minőségű felvétellel van jelen a piacon (Gardelli egyébként szép felvételét például kis híján élvezhetetlenné teszi Ruggero Raimondi baritonális világosságú hangja a címszerepben).

A trieszti Verdi-színház Attila-ja (amelyet 2000-ben rögzítettek élő előadáson) nálunk nem igazán jól csengő nevek közreműködésével jött létre: két ismertebb énekes szerepel csupán a felvételen, a címszerepben Ferruccio Furlanetto, és Odabella-ként a közelmúltban hazánkban is fellépő Dimitra Theodossoiu. Mindketten igen meggyőző teljesítményt nyújtanak. Furlanetto az idők folyamán jelentős énekessé nőtte ki magát, már jó néhány éve uralja az olasz basszus-repertoárt. Attila szerepe jól illeszkedik hangkarakteréhez, az általa teremtett figurának jelentős drámai súlya van. A mélységeket jól győzi, azonban az előadás vége felé némi fáradtság érezhető a hangján.

Theodossiou drámai szopránja is méltán arat sikert (ami a beletapsoló közönség reakcióiból mérhető le), intenzíven énekel, hangja mindvégig kifejező, lágyság és hidegség váltakozik alakításában, és az áriáját is szépen oldja meg. Ezio szerepében Alberto Gazale baritonját hallhatjuk, a művész igazi Verdi-énekeshez (fellépések a milánói Scalaban és a veronai Arena-ban) méltóan elsősorban kantabilitásával tűnik ki, hangja elég erőteljes ehhez a szerephez, a szépségén azonban már lehet vitatkozni. Foresto-ként Carlo Ventre-ről hasonlókat mondhatunk, a hang sokszor nyersnek hat, ám az énekes muzikalitása vitán felül áll.

A zenei irányításért Donato Renzetti felelős, pálcája alatt a trieszti Verdi-színház zenekara mindvégig megbízhatóan szól, és az operaház kórusa is jól teljesít. Maga a hangfelvétel is jól sikerült, az énekhangok és a zenekar játéka nem nyomják agyon egymást, csupán néhány esetben zavaró a mikroportok érezhető közelsége.

Végül: kinek ajánlható ez a lemez? Aki kíváncsi az itáliai Verdi-játszás jelenlegi állapotára, annak mindenképpen. Sőt, véleményem szerint annak is, akinek gyűjteményéből hiányzik a Mester ezen műve, lévén semmivel sem rosszabb, mint a többi, piacon kapható felvétel.