Unalom a köbön (Don Giovanni / Muti)

MOZART: Don Giovanni

William Shimell, Samuel Ramey, Cheryl Studer, Carol Vaness, Frank Lopardo, Susanne Mentzer, Natale de Carolis, Jan-Hendrik Rootering
Konzertvereinigung Wiener Staatsopernchor
Robert Kettelson – fortepiano
Wiener Philharmoniker
Riccardo Muti

EMI
5 00850 2

Alapos indok kell ahhoz, hogy egy tizenhat éves felvételt újra kiadjanak. Ne áltassuk magunkat, nyilvánvalóan a pénz játszik döntő szerepet a dologban. Néhány kivételtől eltekintve ezek a gimnazista korú lemezek még nem tartoznak a halhatatlanok táborába, viszont szinte bizonyos, hogy az első megjelenés óta nem nagyon gyártották újra őket, és így hiánycikké váltak. Mindenesetre a kiadók rendre úgy döntenek, hogy igénytelenebb köntösben, olcsóbb, és – természetesen – librettó nélküli kiadásban újra piacra dobják őket.

Riccardo Muti Don Giovannija megjelenése idején sem váltott ki különösebb kritikai visszhangot, átlagos, tisztességesen megcsinált lemezként aposztrofálták. Pedig a feltételek adottak voltak a nagy sikerhez: az alapanyag a világ egyik legnépszerűbb operája, a közreműködők világsztárok, a karmester sem akárki, és mindennek tetejébe a Bécsi Filharmonikusok muzsikálnak a lemezen.

Ehhez képest könnyen lehet, hogy ez a legunalmasabb Don Giovanni-lemez. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy hallgatható a felvétel, de a nagy presztízsű közreműködőktől ez a hangzó produkció bizony édeskevés. A zenekari hangzás súlyos, nehézkes, a Bécsiek játéka is távol van az optimálistól. Muti helyenként furcsa tempókat vesz, kissé leegyszerűsítve azt mondhatom, hogy a lassú részek néhol túl lassúak, a gyors szakaszok pedig szinte követhetetlenek. Az 1. felvonás Anna–Ottavio kettőse maga a katasztrófa, tökéletesen hatástalan marad, köszönhetően az ultragyors tempóknak. A felvonás fináléja (az egyik legjobb rész a műben!) szinte érdektelen.

Az énekesválasztásról: a nagy nevek, ha nem is betliznek, de mindenesetre nem nagyon váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. A hölgyek erőteljesen énekelnek, de például Carol Vaness Donna Elviraként már-már túlságosan is drámai. A címszerepet éneklő, az egész énekesi gárdából talán legkevésbé ismert William Shimmel hangja túlságosan száraz a szólamban, és a Leporellóként hallható Samuel Ramey-vel együtt nem tesznek túl sokat az árnyalt szerepformálásért. Ottavióként Frank Lopardo elfogadhatatlanul csúnya hangszínével és furcsa technikájával élvezhetetlenné teszi azokat a jeleneteket, melyeknek ő is közreműködője.

Az egész felvételnek talán a legnagyobb hibája, hogy tökéletesen hangulattalan. Persze nem kicsik az elvárások, hiszen a lemezpiac szinte telítve van a jobbnál jobb Don Giovannikkal. A rivális sztereó bejátszások közül mind Giulini, mind Colin Davis, mind pedig Gardiner felvétele nagyságrendekkel érdekesebb, izgalmasabb és szórakoztatóbb, mint Muti lemeze. Éppen ezért nehéz jó szívvel ajánlani az újrakiadott felvételt. A magam részéről nem is teszem.