Tosca (Callas, Gobbi, Di Stefano / De Sabata)

A Callas, Gobbi, Di Stefano és De Sabata nevével fémjelzett Tosca-felvétel ma már etalonnak számít. De vajon így volt-e ez a megjelenésekor is? Nézzük, hogyan vélekedtek szakíróink - Báy Miklós, Bodor Géza, Olasz Tibor, Porc Endre és Kristófi Csenge - anno a friss felvételről.

***

Puccini a barázdákban

Elképzelni sem tudom, mit eszik a közönség egy ilyen jelentéktelen kis nőn. Mi olyan frenetikus ezen a Tosca-előadáson, hogy még korongra is karcolják? Ott nyűglődtem én is azon az estén a Scala nézőterén, és tutira állíthatom, kevés értékelhető pillanatot izzadtak ki magukból a résztvevők. Operába járni, amúgy egyike a legszórakoztatóbb időtöltéseimnek. Igaz, nem mindig sikerül könnyedén eldöntenem, melyik ócska cuccot rángassam elő a vasalnivaló ruhakupac legaljáról, hogy kellőképpen kifejezhessem tiszteletemet az előadóknak, de kimondottan élvezem a dolgot. Megunhatatlan, ahogy minden alkalommal meggyőződhetek róla, ez a sznob közönség talán még nálam is hülyébb a zenéhez.

Szerencsére Puccini idejekorán elhagyta ezt a botfülű árnyékvilágot és nem volt alkalma Maria Callas végtelenül ostoba és alapjaiban elhibázott alakítását látni. Attól, hogy le tudja morzézni az ötvonalról a pöttyöket és meg tud különböztetni egymástól egy nagy kvartot meg egy tiszta szekundot, még senki sem művész. Ne mondják nekem, hogy ez a virnyogó ruhafogas bárkit is meg tud győzni arról, hogy egy nőben olyan szenvedély forrhat, hogy feléri ésszel, mennyire kapóra is jön neki az asztalon felejtett kenyérvágó kés. Ez a pipi inkább néz ki Pinokkió kishúgának, mint szerelmes asszonynak. Olyan idétlenül jár a színpadon, mintha egyik lába rövidebb volna, mint a másik.

Igaz, Giuseppe di Stefano is rendesen lejáratta magát, hangja kissé borgőzös rekedtségben agonizált, s ellentétben Callas idétlen járásával, ez a tény a lemezen is hallható. Ráadásul jól mondta Puccini, Victor De Sabatának halvány lövése nincsen az ő zenéjéről. Sehogyan sem tudta kibillenteni szánalmasan roggyant zenekarát abból a kényszerképzetéből, hogy azt játsszák, ami a papírra írva van. De annál aztán egy hajszálnyival se adjanak hozzá többet. Ezer szerencse, hogy ott volt a színpadon jó barátom, Angelo Mercuriali, a határtalan tehetséggel és magasba szárnyaló vocéval megáldott tenorista is. Legalább volt értelme lemezt csinálni ebből a rakás hulladékból, mert ilyen éteri hang bizony csak egyszer születik évszázadonként.

Báy Miklós

***

„Va, Tosca!” avagy „Va, Tosca!” (Tosca újrafelfedezett Atlantisza)

A Tosca: a mítosz, avagy a realizmus alternatívája; a Tosca: Puccini operái közé tartozik. Sötéten realizál, képletszerű egyszerűséggel és tisztasággal, de ennek ellenére sem kísérti megteremteni a mítoszt, mely azután interpretációjával kapcsolatban az interpretációnak a problémája áll fenn.

Az adekvát előadás sem annyira bonyolult, sokrétű, mint a Bohémélet vagy a Három a kislány esetében, holott dimenziók rétegzettsége, a valőrök emancipálása, excentritása bele van komponálva a szólamokba, a protagonisták perfekcionizmusa a darab torokszorító determináltságát magas fokú művészettel jelenítik meg. Megrendítő költői magaslatokba felérő kivételes olasz hagyomány szintjén stabil (De Sabata), stílusos és életteli alapot ad az előadásnak a professzionális, a zenekari textust transzparensen, és pontos arányaiban megeleveníti a dirigens. De nem ad hozzá semmit a műről való tudálékosságunkhoz.

Maria Callas drámai szoprán szólama, aki pedig evidens orgánuma Tosca drámai szoprán szólamának. Callas Tosca-mindentudása a felvétel legnagyobb hozadéka. Homogén artisztikus kvalitásai (Lásd: „Va, Tosca”; Arisztotelész: Poétika, i. m.), érzelmi tartalékainak maximális bevetése, formakultúrájának a figura pszichológiájába integrálásával, annak mélyen drámai expresszivitásával a tragikum intenzív pillanatait tudja megteremteni, demonstrálva a vitális és intenzív női tragédia olyan mélységeit, melybe taszít és magasságaiba ragad mélyen artisztikus, már-már manierista világot teremtve a képzelet színpadán, aminek sötét tónusából sugárzott elő a szerelmi szenvedély tiszta logikájának fehér ruhás alakja.

A művészi élménynek ezt a kivételesen kivételes nagyságát ki- és befejezni a desztillált tökéletesség; valamint az operajátszás legnagyobb kihívásai közé tartozik, s ez szerepformálásában annyira megragadó, tragikus aurájú, sőt pántragikus tenoristája (Di Stefano) a férfias erő orgánuma, akiben a heves szenvedélyesség benne hallatlan érzékenységgel és páratlan érzelmi tartalékokkal párosul. Transzcendenciája, az interpretáció itt valóban bejárja a mű sötét mélységeit és fényes magasságait, megszólaltatja annak szenvedélyes tragikumát és tiszta spiritualizmusát. A darab közvetlenül ábrázolt elemi és démonikus (Gobbi) – tragikus – világát a spontán ihletettség és viszonylagosság relevanciája élteti, mely kifejezésre jut.

Bodor Géza

***

Vén mesék ideje

Hiszen ekképp mesélte már jó nagyanyám is egykoron, a forró olasz föld ért kalászt lengető tájain; ne legyen a nevem Talján, ha nem így esett. A maguk valójában láthatám e nagy nevek múlhatatlan színpadi varázsát, elmém legszigorúbban őrzött zugaiba költöztettem már idejében e mesés esték nem fakuló emlékét. Callas Mária sötét fényű hangját, Gobbi Titó veres izzását, s az ifjú di Stefanó Dzsuzeppe méla dalát. E nevek még éji álmom nyugalmát is kísértik minduntalan, s keresnek fel ez emlékek gyakorta a múlt idők aranyozott hőseivel e pleisztocén régiségbe révedő dallamkövületek.

Valóban, hisz ahol az emberi társadalomban, mint kész egészben, oly mély nyomot hagytak e nevek, mint bennem jómagamban a kitörölhetetlen esték ottan szép olaszhon északi hűs rögein (Milánó), ott bizony tudja azt jól élő és holt, tudja jól, mert hallik elvitathatatlanul, hogy csizmaország szülöttei ezek az ős macsók, kiket dús, bőtermő csecsek tápláltak legott a ritmusra ringó bölcsőben, mikor annak ideje volt. A testi ember ez, a sorsszerű civil, akció és reakció maga, a valóság kérlelhetetlen fizikájának zaklatott moraja: a tenger zúgása, a falevelek suhogása, a trágyadomb részvéttelen gőzölgése; így helyénvaló, zenében ez. Tapasztalom ezt De Sabata dirigálásában is, a mítosz logikájának akkordoszlopai szólnak így, az emberiség ős-törvényére intve szigorúan, sejtelemesen és igazan, már-már kézzel nem fogható mértéket találva újfent. Az édes élet, az énekesi és dirigensi jajok szövevényes labyrinthja áll itt, sok év óta vallom e szép szokást és tudván tudom, bár olykor mégis kétkedem kissé, ki meddig mehet el a szürke hóban, ha jönnek. Navigare necesse est. Hajózni márpedig muszáj, ha úszni nem tudunk is.

Et in Arcadia ego. Így őrzöm relikviáit e tavaszi fuvallat belengte estének, néhanap dohogva-zsörtölődve, avagy más alkalomkor, ha iskolai quasi-feladatként tekintek rája, s az immanens tapasztalás sűrű erdeiben kószálva próbálom kivenni, mi takar e komor ködbe vont vén karám, a pasztell kontúrok festette ó akol, s mit e közhelyes, kurta mozdulatok, meg a zsongó utcazsivaj az Andrássy úton. Dies diem docet, zsolozsmázom sokadszor a találgató tehetetlenség bizonytalanságaival szemközt.

Olasz Tibor

***

Mámoros szívvel és torokkal

Mit tehetett mást a Zenegyűlölő nagypapája azon a mélabús kora délelőttön, amikor még a söntések sem árulhatnak sert? Feltette hát a legújabb gramofonlemezt, melyen a mára elavult szerző, Puccini triviális operája, a Tosca rögzítődött. A mű megfelelő hosszúságú, az alig harmincperces felvonások alkalmasak arra, hogy szikkadt torkunkat mielőbb leöblíthessük a várva várt szünetben. Itt jegyzem meg, hogy azon kapitalista újítás, mely a hosszanjátszó lemezeket bevezette, galádul leszámolt azzal az alapvető schopenhaueri tömegigénnyel, hogy a hallgató a lemezcserék alkalmával, maximum 5-6 percenként vehesse magához az éltető nedűt. A felvételen a fiatal Maria Callas kisasszony visong igen fárasztóan, de a Zenegyűlölő nagypapája figyelmét sokkal inkább felkeltette a hasonlóan ifjú tenor, Giuseppe di Stefano. Róla bizony sokat hallott. Olyan énekes hírében áll, aki a próbák és előadások szüneteiben örömmel keresi fel a nép egyszerűbb gyermekeivel közösen E.T.A. Hoffmann intencióinak megfelelően az enyhet nyújtó sörcsapot. A gondos felkészülésnek hála, di Stefano hangja fantasztikusan szárnyal, magasságai mámorosak és magával ragadóak. Bizony, áriáit követően magunk is késztetést érzünk, hogy mielőbb bevessük magunkat ebbe a mámorba. Sajnos a baritonszerepet éneklő szikár hangú Tito Gobbi csak egy pohárka jó spanyol borral kínálta Toscát, így jogosan sújtott le rá kisvártatva az almahámozó kés. Az utolsó felvonás legszámottevőbb jelenete, amikor a börtönőr (Dario Caselli remek kabinetalakításában) felkeresi börtönsöntést. Cavarradossi kihasználva a helyzetet levelet ír és di Stefanónk oly szomorút énekel és oly szépen, hogy erre nyomban inni kell. A Zenegyűlölő nagypapája fontosnak érzi még itt is kijelenteni, hogy a ferencvárosi húsüzemek tájékán igen kevés vendéglátóipari egység működik. Ha ez így megy tovább, fél évszázad múltán unokáinknak egészen a Vágóhíd utca közepéig is el kell vánszorogni, ha a felépülő Művészetek Palotájában megtekintett koncert után egy tisztességes korcsmát szeretnének felkeresni.

Porc Endre

***

A kritikaírás dicsérete

Egy könnyű suhintás jobbra
egy villanás balra lazán
csuklóból – mint vívómester –
suhanó mozdulat rajta
már ott vagyok bizony hitvány

szívénél mely felé haladsz
nyughatatlan lendülettel
Puccini mester övénél
magam lesújtó de nemes
véleményével Mariát

sem tisztelve ontok éles
magasságok s mesterséges
mélységek okán és sápadt
indulatfelhőbe burkolt
tenorságos manírdarab

pátoszt vesztve lehullik a
porba di Stefan’ o dolci
mani hiába vinnyogott
nyafkán egyedül Scarpia
bőrén-hangján repedezett

páncélereszték nem enged
Gobbi acélos magamat
sejtető lendületének
hiszen ő a hősök hőse
kivel méltatlanul elbánt

Illica and Giacosa
így maradok még egy körig
hirdetve privát hymnusom
a leglényeget érintve:
magam magam magam magam.

Kristófi Csenge