Tosca a függöny mögül (Vishnevskaya, 1976-ból)

PUCCINI: Tosca
Galina Vishnevskaya, Franco Bonisolli, Matteo Manuguerra
A Francia Rádió Ének- és Zenekara
Vez.: Mstislav Rostropovich
Universal / Deutsche Grammophon

Igen. Ez a Tosca a vasfüggönyön túlról érkezett.
Galina Vishnevskaya 1974-ben hagyta el addigi sikerei helyszínét, a Szovjetuniót. Az akkor 48 esztendős szoprán már korábban megismerkedett a világhírnévvel, hiszen 26 évesen lett a Bolsoj vezető művésze, 35 éves korában a Met színpadán szerepelt, s nemsokára bevette a Covent Garden és a Scala oly büszke várát is.

Mégis, megjelenése a világ nyugatibb felén egyre ritkábban volt megengedett, ezért választotta - családjával együtt - a szabadságot. A nyugat tárt karokkal, rengeteg meghívással és két izgalmas lemezfelvétellel várta őt. Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbethjének anyanyelvi tolmácsolásával méltán aratott elsöprő sikert. A másik felvétel azóta is megosztja a hallgatóságot.

Puccini Toscája most CD-n is megjelent, felelevenítve a három évtizedes vitát a produkcióról. Puccini operája azon ritka remekművek közé tartozik, amelyek felvételei között találhatunk olyat, amelyik az operarajongók legszélesebb táborát egyesíti, azaz etalonnak tekinthető. Igen, az EMI felvétele a legendás trióval (Callas, di Stefano, Gobbi), de Sabata irányításával egy kivételesen szerencsés pillanatban, oly csillagzat alatt készült, mely lehetővé tette, hogy egy szinte minden szempontból tökéletes produkció születhessen.

E felvétel óta tudjuk, hogy Toscát csak akkor szabad felvenni, ha adva van
- egy olasz zenei nyelvet tökéletesen beszélő együttes (énekkar, zenekar),
- egy olyan dirigens, akinek van mersze önálló gondolatokat megfogalmazni egy már-már elcsépeltnek ható remekművel kapcsolatosan,
- három, egymással összhangban működő rendkívüli énekhang, akik egyben rendkívüli személyiségek is.

Mondanom sem kell, ez utóbbi a legmacerásabb, ami oly sokszor megakadályozta az ideálisat legalább közelítő eredmény elérését.

E felvétel 1976-ban készült. Hölgyek esetében nem tisztességes életkorról beszélni, de Vishnevskaya ebben az évben töltötte be az ötvenet. Bár számos Tosca-előadás van mögötte, de ezek nagy többségét nem eredeti nyelven abszolválta. Ez a két tényező már meg is pecsételte a felvétel sorsát. Helyenként tördeli a dallamíveket, s szövegkiejtése érezhetően idegenes. Bizonyos hangzókat (i, u) oroszosan hátul képez, amitől a hangzás némiképp gutturális lesz. A zenei megfogalmazásai ugyanakkor megfelelnek a szerep hagyományinak, és Vishnevskayának megvan a szükséges személyisége a szerephez. Csak két példát említenék, mindkettő a nyílt színen lezajló halálesettel függ össze. A második felvonás végén Tosca ledöfi a zsarnok rendőrfőnököt, aki haláltusáját vívja, Vishnevkaya valami túlvilági extázisban súgja/könyörgi/kívánja Scarpia végét (\"-Muori, muori!\" \"-Halj meg, halj meg!\"). A harmadik felvonásban, Cavaradossi kivégzése után földöntúli elragadtatásban ujjong szerelme eleste láttán, abban a hiszemben, hogy az csak színjáték. (\"-Ecco un artista!\" -\" Micsoda művész!\") Ezek a pontok az előadás csúcsai, a művésznő itt tudott leginkább elszakadni-felülemelkedni saját művészi korlátain.

Némi szereposztási tévedés áldozata lett Cavaradossi szólama, a pályája zenitjén járó hőstenor, Franco Bonisolli énekli. Cavaradossi nála nem egyszerű képzőművész, hanem valóságos hadvezér. A dirigens minden - hallható - igyekezete ellenére a pp Bonisollinál mf, a magasságokat pedig szinte minden alkalommal elképesztő ércesen, mondhatni otellói súllyal szólaltatja meg. Ha egy frázis kezdetét megpróbálja könnyedén, olvadóan indítani (például a Levéláriában), a vége bizonyosan drámai lesz. Mindezt tovább rontja a technika, ugyanis a hallgatónak folyamatosan az az érzése, hogy a hangmérnök a szerelmes piktor szólamát egyszerűen túlvezérelte, mintha végig két lépéssel közelebb állna társainál a mikrofonhoz. Bonisolli előadásában a hangsúly így nem a két árián van (Kép- ill. Levélária), nem is a kettősökön, hanem a második felvonásbeli falrengető \"Vittoria! Vittoria!\"- felkiáltáson. Azt hiszem, ha Puccini ilyesféle hangban gondolkodott volna, akkor megváltoztatta volna a cselekmény menetét, mondjuk Cavaradossi ezt követően lefegyverzi az őrséget, és újra kikiáltja a köztársaságot.

A kéjvágyó rendőrfőnököt Matteo Manuguerra szólaltatja meg, korrekten. Minden hang a megfelelő helyen, a megfelelő hangsúllyal szólal meg, de ez mégis borzasztóan kevés. Az ő esetében válik egyértelművé, hogy mennyire nem elég ezt a szólamot csak úgy simán leénekelni. Fontos tudni, hogy egy Gobbi, Milnes, Raimondi után csak rendkívüli személyiséggel bíró baritonok kereskedhetnek sikerrel a báró utálatos jelmezében.

Puccini a comprimariók kedvenc zeneszerzője volt, ennek okait a Toscában is megtalálhatjuk. Remek kabinetalakítások lehetőségének egész sorát alkotta meg ebben az operájában is. A közreműködők közül ezúttal a Sekrestyés szólamát finom humorral éneklő Antonio Zerbinit és a besúgó Spolettát mintaszerűen megjelenítő Mario Guggiát tudom kiemelni.

A Francia Rádió Ének- és Zenekarát (karigazgató: Jean-Paul Kreder) a nagyszerű csellista/karmester, Mstislav Rostropovich (egyébiránt Vishnevskaya férje) vezényli. Rostropovich nem a dráma mestere. Keze alatt derül ki, mennyi finom és lírai részlet húzódik meg ebben az operában. (Karajan azt mondta, azért kell évente kétszer eldirigálnia a Toscát, hogy a fölös agressziótól megszabaduljon.) Eddig lírát csak a harmadik felvonás előjátékában sejtettünk, most íme, kiderül, hogy mind az első, mind a második felvonás telis-tele van csöndes-finom, hangulatfestő részletekkel.

Rostropovich felerősíti a kontrasztot a dráma és a líra között, ami azzal jár, hogy a csendesebb részeknél leveszi a tempót. Az egyik leglassúbb Tosca, 114 perc 35 mp hosszúságával. (Mehta a Teldec felvételén 106 perc 18 mp-et, de Sabata 109 és fél percet fut, egyedül Colin Davis hosszabb ennél, 118 perc 10 mp-cel.) Egyébként meglepő módon a rendkívüli tempóváltások mind megfelelnek a kottában található beírásoknak. A fentiek alapján nem meglepetés, hogy a mű legszebb pillanatait ezek a tempóváltások és a lírai hangulatfestő színek jelentik. Csodálattal fedezhetjük fel az agyoncsépelt Tosca imája elmélyült csellószólamát is, nyilván nem véletlenül.

Mindent összevetve: izgalmas és különös felvételt hallgathatunk meg, amely bár nem rengeti meg alapjaiban az eddig fennálló világrendet, de számos tanulsággal szolgál.