Szószaporítók (A Manon Pappanóval)

JULES MASSENET: Manon

Angela Gheorghiu, Roberto Alagna, Earle Patriarco, José Van Dam, Sophie Koch
Chorus and Orchestra of the Théâtre Royal de la Monnaie, Brussels
Antonio Pappano

EMI
94638 18422

A kevesebb több. Tudta ezt már Puccini is. Csak Massenet nem, neki biztos nem szóltak. Manon című operája hosszú és unalmas. Egyetlen mentsége, hogy tele van jó zenével.

Massenet műve afféle „társalgó” opera. Csak beszélnek benne folyvást, ha kell, ha nem. S közben zsong-búg a századvég francia posztromantikus-preimpresszionista muzsikája. Mennyire más Puccinié, mennyi vitalitás és vadság, az érzékek buja táncai; Massenet daljátékához képest Puccinié valóságos démoni bacchanália. Az olasz nyílt, egyenes és célratörő. A francia még mindig graciőz, sármőrködő, álfrivol és kínosan körülményes, az övé lassan csorduló melodráma – Amerika meg sehol.

Meg unalmas is. Hosszadalmas jelenetek, sápatag-tétova szereplők, egy csomó felesleges duma. Szituációi keresettek, alakjai papírmasé-figurák a talján szaktárséhoz képest. Mikor az ember várná, hogy előremozduljon a cselekmény, ezek még mindig csak beszélnek, beszélnek – helyesebben énekelnek vég nélkül. Hogy a Manon mégis Massenet legsikeresebb operája? Ez minősítse a kor közönségét. Persze vannak erényei ennek a zenének, elismerem. Dallamgazdag mindenekelőtt, melódiáit szépen, kimódolva viszi fel, és tagadhatatlan: Massenet kiváló hangszerelő. De tónusa helyenként kínzóan mázas, hangvétele főfájdítóan külsőséges, stílusa néhol bosszantóan bizalmaskodó.

De hát mégis: énekelnek legalább. És hogy! E Pappano dirigálta EMI-lemezen – mely alig nyolc évvel az első megjelenése után nyert csinos újrakiadást – Roberto Alagna és Angela Gheorghiu kölcsönzik művészetüket a francia mester szolgálatába. A legjobb formában éneklő Alagna hallható itt, aki apanyelvént bírja a franciát, ő legalább el tudja énekelni, hogy „Je ne veux que chasser du fond de ma mémoire...”. Ismeri a prozódiát és a pronunciációt, tudja, hol kell megállni, hol sietni, hol kell hangosabbra, hol csendesebbre venni. Tudja, mitől döglik a légy, s hogy mitől fog Manon a bugyijába túrni. És Gheorghiu is főnyeremény. Gyönyörű színekkel énekel, mesterien bánik a hangjával, Manonja érzékeny, nemes és megejtően sérülékeny, ezernyi árnyalattal az intonációjában. A mellékalakokat a remek Sophie Koch és a mindig megbízható José Van Dam kapták. A szereposztás tehát ideális, évtized múltával sem tudnánk jobbat.

Antonio Pappano vezénylése világos és tudatosan felépített, de mindenekelőtt kontrollált: nem engedi az érzelmek fölös elburjánzását, elvégre nem a kócos szakállú Verdi úr iskolájában vagyunk, nem a habzó kettősök és a csontig vágó nagyáriák világában. Pappano együttese, a brüsszeli La Monnaie Színház zenekara pedig áttörten, precízen, bár néha kissé slamposan szól a keze alatt. Remek vokális formálás, színvonalas kíséret, értő dirigensi koncepció – ettől szép ez a felvétel. Csak tudnánk vele mit kezdeni, s ne tartana két és fél hosszú óráig.