Stravinsky cond. Stravinsky (A The Rake’s Progress 1953-ból)

STRAVINSKY: The Rake’s Progress

Hilde Gueden, Blanche Thebom, Eugene Conley, Mack Harrell, Martha Lipton, Norman Scott, Paul Franke, Lawrence Davidson
Metropolitan Opera Chorus & Orchestra
Igor Stravinsky

Naxos
2 CD
8.111266-67

Azt mondják, egy zeneművet alkotója ismer leginkább. Lehet, hogy így van, de azért én kissé bizonytalan vagyok ebben. A hangrögzítés bizonytalanított el. Mert arról, hogyan hangzott fel egy Verdi által betanított Requiem, vagy miként szólalt meg a Fantasztikus szimfónia Berlioz pálcája nyomán, csak szubjektív visszaemlékezések alapján beszélgethetünk.

A helyzet a hangrögzítéssel változott meg. Ma már egzakt módon megítélhetjük, milyen Parasztbecsületet dirigált Mascagni, hogyan vezényelte Britten a Peter Grimest, vagy hogyan szólt a Psalmus Kodály vezényletével. Nem a legjobban. Azaz egy-egy jól sikerült felvétel, netán egy-egy tehetségesebb dirigens keze alatti együttes jobb előadást produkált a szerző vezényelte produkciónál. Erre mondják, hogy a vezénylés szakma, s a jó komponista nem feltétlenül jó pálcamester.

Stravinsky mindenesetre szeretett vezényelni. A tavaly elhunyt dirigens, Fürst János pályája kezdetén hegedűsként több ízben dolgozott együtt a vezénylő Stravinskyval. Ő mesélte, hogy a Mester néha bizony jócskán elütötte magát, azaz a manuális rész korántsem volt makulátlan. Viszont nagyon tudta, mit szeretne hallani, amit, ha elmutogatni nem is mindig sikerült, de legalább elmondta a próbán.

A Naxos most híres-hírhedt operájának, A léhaság útjának korabeli stúdiófelvételével lepte meg a nagyközönséget. A rögzítés dátuma 1953 márciusa. Már a felvétel születése sem mindennapi. Az 51-es velencei premier után az egész világban Léhaság-láz tört ki, egymást érték a bemutatók. (Sőt, tulajdonképpen már az ősbemutatóért is versengés volt.) Az Újvilágba másfél évvel később jutott el a mű, a Metropolitan igényes előadásban mutatta be, s a karmester a Ház egyik vezető dirigense, Reiner Frigyes volt.

A hosszú próbafolyamatot koronázó sikerszéria kellős közepén, az ötödik előadás után az egész stáb (zenekar, kórus, szólisták) bevonult a Columbia stúdiójába, rögzíteni a produkciót. Egyetlen személyi változás történt csupán, a dirigens ugyanis Igor Stravinsky volt. Pestiesen szólva: ügyes. Így ma elég pontos képet kaphatunk az amerikai ősbemutató minőségéről, ugyanakkor – vélhetően – a zenei irányításról alkotott (amúgy pozitív) véleményünket meg kell osztanunk a színházi előadás és a lemezfelvétel dirigensei között.

Maga a mű a XX. század egyik legnagyszerűbb operája. Stravinskyt annyira lenyűgözte William Hogarth egyik – hét képből álló – sorozata, hogy a szövegíró Wystan Hugh Auden segítségével önálló operaszüzsét készített belőle. S ismét tetten érhetjük, hogy talán Mozart óta nem élt komponista, aki ennyi ötlettel és szellemességgel alkotott volna, mint Stravinsky. Egymást érik a zeneszerző sziporkái mind dramaturgia, mind zenei megvalósítás, mind hangszerelés terén. A cselekmény elég egyszerű: Rakewell örököl, elhagyja szerelmét, szép lassan tönkremegy, majd lesüllyed a társadalom aljára. Bár próbálják megmenteni, az őrültek házában végzi. A mű számos ponton utal Mozart Don Giovannijára és Goethe Faustjára egyaránt, s a zenében még felidéződik olykor csak egy-egy taktus erejéig Purcell, Händel, Debussy és Verdi is. De mindez csak épp annyira, hogy felismerhessük – mert a darab mindvégig őrzi Stravinsky alkotói keze nyomát.

Mint mondtam, a Met remek előadást hozott össze. Tom Rakewell zeneileg kényes alakját Eugene Conley hibátlan muzikalitással, de bizony kicsit szenvedélymentesen hozza, s kemény hangadását is idegennek érezzük. Anne Trulove szinte Donna Elviraként vissza-visszatérő alakját a Hilde Gueden kecses, meghatóan szép és finom formálással teszi igazán élményszerűvé.

A negatív hős, Nick Shadow szerepe és szólama Mefistofele és Leporello között mozog. Mack Harrell hangja és alakítása egyaránt hajlik az utóbbi irányába, így a figura nem annyira sátáni, mint lehetne.
A szakállas nő, Török Baba morbid és furcsa, de rendkívüli virtuozitást igénylő szólamában pazar alakítást nyújt a kor vezető Richard Strauss- és Wagner-mezzója, Blanche Thebom. (Talán Olvasóink emlékeznek még a pesti bemutatón a fiatalon elhunyt Seregélly Katalin remeklésére.)
Említést érdemel még Paul Franke igazán kiváló kabinetalakítása, Sellem karakterszerepében.

S hogy milyen volt a dirigens? Az előzmények ismeretében valószínűleg örömmel állt a remek együttes élére, és nyilván igen jól szórakozott – mint ahogy mi is jól szórakozhatunk e felvétel hallgatása közben.