Rómeó és Júlia, ahogy Bellini Mester szerette (I Capuleti e i Montecchi)
BELLINI: I Capuleti e i Montecchi
Tiziano Bracci, Anna Netrebko, Elina Garanca, Joseph Calleja, Robert Gleadow
Wiener Singakademie
Wiener Symphoniker
Fabio Luisi
Universal / Deutsche Grammophon
477 8031
Egy nagyszerű opera szép felvételét tarthatjuk kézben a Deutsche Grammophon jóvoltából. A sajnálatosan fiatalon elhunyt Vincenzo Bellini I Capuleti e i Montecchi című operáját ritkán játsszák, mégis viszonylag sokszor került lemezre. Ennek okát a főszereplő sztárénekesnőknél keresgélhetjük, akik nyilván mindent bevetettek a hálás szerep(ek) rögzítése érdekében. Scotto, Sills és Gruberova oldalán ugyanis a szerzői előírásoknak megfelelően is hölgyek, többnyire mezzoszopránok álltak, Baker, Baltsa vagy Troyanos, csak néhol - ma már nem igazán korhűen - tenorista (leginkább Aragall).
A sztárszereposztás, ím, most is adott.
A 2008 áprilisában, Bécsben rögzített előadáson Júlia szólamát Anna Netrebko énekli. Vele az eddigiekben leginkább akkor volt bajom, amikor kilépett valódi szerepköréből, itt viszont erről szó sincs. Júlia szólama alapvetően lírai szoprán feladat, némi koloratúr beütéssel. Netrebko lányos bájjal énekli Júliát, bár (az eddigi tapasztalataimhoz képest) meglepő módon a szerelmi szenvedély néhol gyengécskének tűnik. Az első felvonásbeli nagy duett így egy kicsit egyoldalúra sikeredett. A halálközeli helyzetben (a kettős öngyilkosság után) előadott záróduett már sokkal-sokkal hatásosabban került lemezre. Netrebko a legfelső regiszterben példásan eszményi pianókkal véteti észre magát.
Rómeó szólamát ma valószínűleg Elina Garanča énekli legjobban a világon. Ő tudja valahogy a titkot, miképp alakítson nő létére férfit úgy, hogy ne váljon nevetségessé. A hang nem egyszerűen fiús, hanem férfiassá válik. A szólam cikornyás díszítéseit lenyűgözően hozza, s nem marad adósunk a figura jellemzőivel sem. A darab folyamán fokozatosan alakul át a nyegle ifjúból szenvedélyes szerelmessé, majd a Tebaldóval való kettősben már harcos indulatok uralkodnak el rajta. A finálé kétségbeesettsége, a halálra vált hős elszántsága indokolja meg Bellini (és kora) különös vonzódását a férfiszerepek női előadásához. Ezt így kevés férfiénekessel tudom elképzelni.
Tebaldo virtuóz tenorszólamát első hallásra impozánsan teljesíti korunk egyik feltörekvő bel canto tenorja, Joseph Calleja. Az érzés addig tart, amíg fel nem tesszük a lemezjátszóra Gedda, esetleg Pavarotti felvételét. Az előbbi az elsöprő szenvedélyével, utóbbi a formálás tökéletességével mossa le Calleja produkcióját, ami így maximum korrektnek nevezhető. Persze jobb ötletem a shakespeare-i Tybalt feladatára nincs. Szűkös tenorkorban élünk, nincs más magyarázat.
A két mélyebb férfiszerepben Tiziano Bracci (Capellio) és Robert Gleadow (Lorenzo) tisztességes, de mélyebb benyomásokat nem kiváltó előadást nyújt.
Az előadás zenei motorja Fabio Luisi volt. A remek bel canto dirigens rendkívül impulzív, ihletett és kifejezetten korhű előadást produkált. Bár a két sztárénekesnő is kitett magáért, az igazi élményt számomra Luisi muzsikálása jelentette.
