Ritka kincs - A Turandot 38-ból

PUCCINI: Turandot
Gina Cigna, Magda Olivero, Francesco Merli, Luciano Neroni, Armano Gianotti, Afro Poli, Gino Del Signore, Adelio Zagonara
Orchestra Sinfonica e Coro dell\'EIAR di Torino
Vez.: Franco Ghione
Warner Fonit - 5046712232
(CD - 2 discs)

Meghallgatnának egy 1800-ban rögzített Figaro házasságát? Esetleg egy Rigolettót 1865-ből? Persze. Nyilván kíváncsiak lennének, miként szólhattak e remekművek bő egy évtizeddel a premier után, milyen előadói attitűdök jellemezték az első időkben őket. De sajnos, nincs rá mód. Itt van viszont az utolsó klasszikus opera, a Turandot. 1938-as felvétele Torinóban, a CETRA égisze alatt készült, s most a Warner jóvoltából hallgathatjuk újra. Van mit!

Giacomo Puccini örökbecsűjét két évvel szerzője halála után, Franco Alfano befejezésével 1926-ban mutatta be a Scala és Toscanini. A körülmények miatti felfokozott várakozás hamarosan az egész világon ismertté tette a művet. (Budapesten 1927-ben mutatták be.) A siker után érthető, hogy a mind színvonalasabb lemezipar is igyekezett mielőbb megörökíteni a teljes operát. Ez az időszak ugyanis pontosan egybeesett hangrögzítés ama fejlődésével, mely immáron nemcsak egy-egy ária, hanem egész estés művek felvételét is lehetővé tette.

A Turandot felvétel-technikailag macerás mű, ugyanis rendkívül nagy apparátust igényel, amit a hangrögzítés - mondjuk úgy - \"korai középkorában\" nehezen hidalhattak át. A közreműködők a kor stúdióiba nem fértek be, e felvétel így a Teatro Nuovóban készült. Egy-egy szólam néha így is elvész, olykor a kórus néhány mikrofonközeli tagja szólistaként működik közre, s itt-ott előfordulnak apróbb aránytalanságok a nagy együttesekben. Mégis, a felvétel ékes példája a XX. század eleje olasz előadói hagyományainak, mondhatni a nagy olasz belcanto korszak lezárását követő stílusnak.

A karmesteri pultnál Franco Ghione. Ha meggondoljuk, hogy Sabajno, de Sabata, Serafin, vagy Toscanini is rendelkezésre állhatott volna, ez csalódást is jelenthetne. A felvételt meghallgatva ezzel szemben csodálattal kell adózni annak a kornak, amikor ilyen biztos kezű és biztos zenei ízlésű dirigensek működtek a második vonalban. Jellemző, hogy az előadás mai szemmel is legizgalmasabb pillanatai épp azok a lírai jelenetek, melyek a későbbi interpretátorok kezei alatt elsikkadtak. Ilyen a Holdkórus, a miniszterhármas lassú része és a Liú halálát követő jelenet. E részletek az általam ismert tizenegynéhány felvétel közül messze kiemelkednek a hangszerelés gazdagságának és finomságának, Puccinire oly jellemző harmónia(i) színeinek visszaadásában.

A címszerepet az a Gina Cigna énekli, aki (Eva Turnerrel váltva) tulajdonképpen világsikerre vitte a darabot, Magyarországon is szerepelt vele. Elképesztően hidegen és tárgyszerűen, minden szenvedélytől mentesen kezdi a darabot. Híres áriáját (\"In questa Reggia\") egy baba ürességével adja elő, de ez nála előadói szemlélet volt. (Erre utal a műsorfüzetben látható fénykép, mely leginkább kínai porcelánfigurára emlékezteti a nézőt. Figyeljék csak a kezét!) Az első indulat akkor tör ki belőle - még csak egy pillanatra -, amikor Kalaf már a második kérdést is megfejti. A harmadik után összeomlik, és kislányként könyörög apjának, ne adja az idegenhez (\"Figlio del cielo!\") A harmadik felvonás elején kegyetlen és kérlelhetetlen császárlány, de a fináléban felforrósodik. Vallomása a záróképben már nemcsak szenvedélyes, de nem titkoltan erotikus is (\"Il suo nome …, é Amor!\"). Igen, ilyen metamorfózisról ábrándozhatott Puccini! A felvétel nagy szépséghibája, hogy a művésznő olykor bizony hamiskásan fog meg egy-egy magasabb hangot, ami sokat levon a produkció értékéből.

Liú szerepében Magda Oliverót hallhatjuk. A felvétel idején a pályakezdő énekesnő (még mindig közöttünk van, nemrég töltötte be a 95-öt) szerepfelfogása tekinthető ma a leginkább elavultnak. Nem az a kimondottan puha lírai szoprán, kis éle van ennek a hangnak, és némi vibrato is zavarja. Első felvonásbeli áriáját záró bé-t pianissimo indítja, erős cressendót csinál, majd verista sikolyt hallat. Ugyanígy a harmadik felvonásban. A mára idejétmúlt frázisok ellenére rendkívül tisztán intonálja a szólamot. Szövegmondása nemcsak példás, de kifejező is.

Kalafot Francesco Merli személyesíti meg - pazarul. (Mai szemmel felfoghatatlan, hogy egy időben ilyen hőstenornagyságok uralkodhattak, mint Merli, Martinelli, Lauri-Volpi, vagy Pertile.) Produkcióját azóta is bármely tenorista örömmel vállalná. Előadásmódja - a felvétel óta eltelt közel 70 év ellenére - hihetetlenül korszerű. Hangja sűrű, sötét színű és mégis fényes magasságú, szárnyaló tenorhang. Bámulatosan intelligensen, rendkívül muzikálisan bánik vele. Első áriájában szinte mézédes hangon suttog Liú fülébe (\"Non piangere, Liú!\"). Később érces és diadalmas, hatalmas dallamívekkel építkezik. Mégis, minden hangi eszköz csakis és kizárólag a szerep érdekét szolgálja. A III. felvonásban egyetlen árulkodó frázis jelzi, hogy mégsem mai - stúdióban összevágott - hangfenomént hallunk: a \"Nessun dorma\" zárófrázisán (\"Vincero, vincero!\") mindenki mással ellentétben nem tart koronát a h-n. Hát igen, az olasz prozódia (és a kottahűség) nem engedte ezt a művésznek! (Ha Puccini szerette volna, hogy a tenoristája kilépve a cselekmény felgyorsuló menetéből ünnepeltethesse magát, akkor bizonyára így komponálta volna.) Merli az a kivételes művész volt, aki számára a szerep nem erről a félperces fermátáról szólt.

Azt mondják, Puccini nem szerette a basszistákat. Timur alakítója, Luciano Neroni mégis fantasztikus főszerepet kreált másoknál oly szerény szólamából. Egy tömbből faragott basszusa nemcsak nevében, hanem minden megszólalásában uralkodói attitűdöt kölcsönöz az elűzött királynak.

Az Altoum császár szerepét éneklő művész (Armano Gianotti) szinte gyermekien vékonyka tenorja, Ping, Pang és Pong miniszterek hármasa (Afro Poli, Gino Del Signore és Adelio Zagonara) vélhetően pontosan hozzák a komponista elképzeléseit. Valószínűleg nekik is köszönhető, hogy e figurák szinte minden előadásban hasonló arcukat mutatják. Szerepüknek előadói hagyományai máig hatnak.

A zenekar és énekkar (Orchestra Sinfonica e Coro dell’EIAR di Torino) megítélését erősen befolyásolják a korban még meglévő hangtechnikai fogyatékosságok, hangzásuk olykor kissé tölcsérszerűen hat. Ennek ellenére alapjaiban visszaadják a monumentális tablókat is, a kamaraibb jelenetek meg egyenesen élményszámba mennek.

Nos, visszatérve a kezdetekhez: ez a felvétel nagy kincs, értéke pontosan annyi, mintha 1800-ból származó Figarót vagy 1865-as Rigolettót hallanánk. Tudósítást a mű kora ifjúságáról.