Rész és egész (Tannhäuser)
Richard Wagner: Tannhäuser
Teldec Classics
8573 88064 2
A hozzáértők szerint minden férfi három dolgot keres egy kapcsolatban: érzelmi kötődést, intellektuális társat és szexuális partnert. Ha e három tényezőből valamelyik tartósan hiányzik, a férfi előbb-utóbb más partnernél keres vigaszt.
Richard Wagner a XIX. század második felében minden pszichológusnál pontosabban fogalmazta meg a társas kapcsolatok problematikáját. Tannhäuser személyében olyan eleve bukásra ítélt hőst mutat be, akinek választania kell az érzéki gyönyörök és a lelki örömök között. Külön-külön mindegyik az övé lehetne, a kettő együtt azonban sosem. S míg önmagán erőszakot téve bolyong egyik nőtől a másikig, mindent elveszít.
Barenboim, aki ma a világ zenei életének két csúcs-állását is magáénak mondhatja (hiszen egyszerre zeneigazgatója a Chicagói Szimfonikusoknak és a berlini Staatsoper-nek), 2001-ben az utóbbi társasággal rögzítette Wagner remekét. Az azóta Grammy-díjassá lett felvételhez sztárok sokasága adta nevét és - ami ennél sokkal fontosabb - a hangját.
Vénusz szerepében a sokszoros Wagner-mezzoszoprán Waltraud Meier egy percig sem hagy kétséget afelől, hogy ki az úr a Vénusz-barlangban. Hangja erőteljes, határozott, s nem esik abba a hibába, hogy bel canto énekesnek adja ki magát. Szerep szerinti vetélytársnője a szintén nagynevű Jane Eaglen Elisabeth alakítása már nem annyira az én ízlésemnek való. A hang keménysége itt kevésbé indokolható, s ami a nagyobb baj, az intonálással is akadnak gondok. A Csarnok-ária kissé erőszakosra sikeredett, viszont el kell ismerni, hogy a harmadik felvonás \"ima-áriája\" egyszerűségében is lenyűgöző.
A Tannhäuser címszerepével az a baj, hogy a főhős első áriáját (Dir töne Lob!) sűrű egymásutánban - egyre emelkedő hangnemekben - háromszor is meg kell hallgatni, s ezzel a hárfakíséretes ősgermán indulóval sem az előadók, sem a hallgató nem nagyon tud mit kezdeni. Peter Seiffert ezért a szerepért 1999-ben az év énekese címet kapta a szakmai sajtótól. Számomra hangja ennek ellenére kissé szorítós, mondhatni \"wagneresen préselt\". Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy szerepformálása - amint túljut az inkriminált oldalakon - intenzív, hajtja a löttyös indulat, s bár figurája megpróbál konszolidálódni, a dalnokversenyen nem sokáig bírja ki szó nélkül a széplelkű minnesängerek mellébeszélését, s robban a bomba. A mesterien felépített Római-elbeszélésért pedig mindent megbocsátunk.
Az opera talán legjobb szerepe a reménytelenül szerelmes Wolfram von Eschenbach-é. Thomas Hampson alakítása tökéletes egysége a szerep nyújtotta lehetőségeknek és a hangi adottságoknak. Belülről izzó érzelmek, visszafogott, magába kényszerített indulatok, bölcs belenyugvás a sorsba. Régen hallottam ilyen megrázó Esthajnal-csillag áriát.
A Barenboim vezette zenekar plasztikusan szól. Kicsit talán simábban, puhábban, mint azt a drámából következtethetnénk, de színekben gazdag, életerős előadást produkálnak.