Régizenélés magyar módra (Galuppi: La clemenza di Tito)

GALUPPI: La clemenza di Tito

Savaria Barokk Zenekar
González Mónika, Megyesi Zoltán, Váradi Zita, Meláth Andrea, Kóbor Tamás (ének)
Vez.: Fabio Pirona

Hungaroton
HCD 32538-89

Metastasio, kinek műve nyomán a szóban forgó opera librettója megszületett, hatalmas sztár volt a maga korában. Az Operák könyve így ír róla: „Ő volt az első librettóköltő, aki kerek drámai koncepciót adott. Ha igazi jellemeket nem is teremtett, verssorai egy század legnagyobb mestereit ringatták a teremtés hangulatába.” A La clemenza di Tito szövegkönyve több mint negyven szerzőt ihletett meg, köztük olyan géniuszt is mint Mozart. De Metastasio szövegkönyveit kedvelte például Gluck, Haydn, Jomelli, Piccini is.

A Galuppi által megzenésített változat kiadása igen örvendetes, ám a felvétel a művészi minőséget tekintve meglepően kiegyenlítetlen színvonalú. Sajnos, amellett, hogy szerencsére vannak kifejezetten izgalmas, magas színvonalú részletei is, az egészet átlengi az esetlegesség kissé bosszantó atmoszférája.

Amíg csak a nyitányt hallja az ember, abban az illúzióban ringatózhat, hogy nagyszerű felvételre bukkant. A zenekar szépen szól, különösen feltűnő a mélyvonósok ritmikai feszessége. A hegedűszóló is szép hangon, tisztán és izgalmasan szólal meg. De ahogy múlnak a percek, úgy találjuk szembe magunkat a problémákkal, melyek aztán végigkísérik az egész felvételt. A rezesek és a vonósok gyakorta bántóan hamisak, az egész zenekar egyre fáradtabbnak tűnik, s az igazán kiváló, izgalmas részletek mellett nem ritka a szinte már dilettáns együtteseket idéző hangzás. Hogy ennek mennyire oka a karmester Fabio Pirona, és mennyire a felvétel elkészítésére szánt idő mennyisége, azt elég nehéz volna megítélni. Ami hallatszik, hogy a szándék, a lendület megvan, a kivitelezés azonban korántsem makulátlan.

Galuppi egyáltalán nem kímélte az énekeseket. Mindegyik szerep kifinomult énektechnikai tudást, könnyed és igen virtuóz éneklést kíván. A hölgyek közül leginkább Váradi Zita tud megfelelni ezen elvárások mindegyikének. A Viellia szerepét megszólaltató González Mónika éneklése gyakran nélkülözi a kifejezőerőt, a művésznő kínlódik az intonációval, hangja sokszor nehézkes, az apró díszítések elsikkadnak. Egy-egy technikai nehézség gátat vet a szép dallamíveknek, s bár hallhatóan igyekszik érzelmeket vinni a zenébe, ez ritkán sikerül igazán hitelesen.

Meláth Andrea Sextus szerepében már sokkal meggyőzőbb a kifejezőerő tekintetében, de technikailag ő sem képes megfelelni Galuppi elvárásainak. Szenvedélyességével azonban nagyban kárpótolja a hallgatót az időnkénti stílusidegen vibrátók idegesítő lebegése és az elég gyakori kontrolálatlan hangszín miatt.

Tito szólamát Megyesi Zoltántól halljuk, aki viszonylag kis hangon, de igen szépen megformálva, nagyon pontos ritmikával, tisztán énekel. Hegyi Barnabásnak szép kontratenor hangja van, s egyre jobb énekessé válik. Annio szerepét technikai szempontból magas színvonalon, kicsit félszegen, de érzékenyen, remek stílusérzékkel tolmácsolja, bár a magasabb fekvésekben hamiskás kissé. Kóbor Tamás gyöngéd, beszédes éneklésével, meleg hangszínével kárpótolja a hallgatót díszítései nehézkességéért és tisztátalanságáért.

Sajnos a magyar énekesek az esetek többségében még akkor sem engedhetik meg maguknak, hogy barokk zenére specializálódjanak, ha egyébként meg lenne hozzá az affinitásuk, mert tekintve a magyar régizenei élet milyenségét, ebből nem tudnának megélni. Így aztán kénytelenek választani megélhetés és specializálódás között, aminek természetesen az a következménye, hogy sokuk gyors egymásutánban váltogatja adott esetben Bachot és Bartókot, ami azért nem feltétlenül tesz jót egy énekes hangjának. Ezek a problémák sokkal messzebbre vezetnek annál, amit egy lemezajánló keretei között megengedhetnék magamnak, úgyhogy inkább most csak köszönetet mondok a lemez közreműködőinek azért, hogy elkészítették ezt az összes hibájával és hiányosságával együtt is igen értékes felvételt.