Puccini mostohalánya (A Nyugat lánya)

Puccini: La Fanciulla del West
Deutsche Grammophon - The Originals
474 840-2

Sok más kiadóhoz hasonlóan a Deutsche Grammophon is katalógusának egyik-másik, korábban nagy sikerű darabját olcsóbb, középáras sorozatban (jelen esetben The Originals fedőnéven) jelenteti meg újra. Erre a sorsra jutott most A Nyugat lánya Zubin Mehta által vezényelt lemezfelvétele is, amely annak idején - 1978-ban - a nemzetközi hírű angol Gramophone magazinnál az év operafelvétele lett. Ebben természetesen annak is szerepe volt, hogy a tradicionálisan büszke britek szívéhez igencsak közel állt a lemez alapjául szolgáló Covent Garden-beli előadás, melynek DVD- változatáról nemrégiben olvashattak recenziót a Momus hasábjain.

Maga a felvétel valóban nagyszerű, három kiváló főszereplővel, egy, a Puccini-féle zenei nyelvet anyanyelvi szinten beszélő karmesterrel, és stúdiófelvételen ritkán hallható színpadi effektekkel, úgymint: szélvihar, kártyakeverés, kopogás, amelyek mind a helyükön vannak, és szerencsére sohasem zavaróak.

A Nyugat lánya Puccini útkeresésének olyan állomása, amelynél a klasszikus operai formákkal szinte csak elvétve találkozhat a hallgató. Az igazi muzsikát a zenekar hordozza, az énekesek megszólalásaikor a többé-kevésbé dallamos recitativók a dominánsak - alig akad olyan zártabb szám, ahol nem az énekbeszéd a meghatározó. De azért van néhány: például Jake Wallace, az aranyásó balladája és a belőle kibontott kórus (I. felvonás), valamint Johnson/Ramirrez 3. felvonásbeli Ch\'ella mi creda libero e lontano kezdetű áriája. Talán ennek a némiképp szokatlan, népzenei elemekkel dúsított zenei világnak is köszönhető, hogy a mű sohasem találta meg igazán az utat az operalátogatók szívéhez, és néhány nagy sikerű előadást (a már említett londoni az 1970-es évek végéről, vagy a milánói a 90-es évek elején, mindkettő Placido Domingóval) leszámítva nem tudott gyökeret verni az operaházak repertoárjában.

Maradnak hát a lemezfelvételek, mint ez a mostani is. Minden szempontból igényesen elkészített lemezről van szó, az énekesek egytől-egyig elsőrangúak. Az élre mindenképpen a címszerepet éneklő amerikai szoprán, Carol Neblett kívánkozik. Hangja a rendkívül megerőltető szólam valamennyi regiszterében kiegyenlített, ami azért nem kis szó, mivel nem csupán nehezen elérhető csúcshangokat kell kiénekelnie, hanem olyan mélyebb fekvésű részekben is helyt kell állnia, amelyek cseppet sem hétköznapiak egy szopránszerepben. Talán ez is az egyik oka annak, hogy a nagy Maria Callas sohasem énekelte a szerepet, és bizony Birgit Nilsson is megszenvedett vele egykoron. Visszatérve Neblettre: alakításának nagy erénye, hogy ahol szükség van rá, nem szégyell \"csúnyán énekelni\", teljesen eggyé válva a vad, öntörvényű leánnyal. Hihetetlen, de tény: szinte alig lehet a nevével lemezfelvételeken találkozni...

Dick Johnsonként Placido Domingo hallható, akiről az előbbi megállapítás nem igazán mondható el. Századunk egyik legsokoldalúbb tenorja sokszor énekelte színpadon a spanyol bandita szerepét, és ezt a színpadi tapasztalatát a felvételen is kamatoztatja - mind a két nagy, Minnie-vel közös jelenetben, mind pedig a már említett áriában remekel. Lemezek és videofelvételek sorát hallgatva Domingóval, az a benyomásom alakult ki, hogy ő az az énekes, aki egy bizonyos szint alatt egész egyszerűen képtelen teljesíteni. Hangjából (bármilyen drámai szerepről legyen is szó) sohasem hiányzik a melegség. Ez a kiegyensúlyozottság bizony csak a legnagyobbak sajátja.

A gonosz sheriff, a Vadnyugat Scarpiája: Sherrill Milnes. Az énekes szólisták közül ő az egyetlen, aki nem vett részt a londoni előadás-szériában (ott Silvano Carroli énekelt). Milnes nagyszerű baritonista, itt sem okoz csalódást, ám ebben a némiképp egysíkú szerepben nem könnyű igazán \"nagyot dobbantania\", és sajnos képtelen szabadulni egynéhány manírjától. Nem akarok igazságtalan lenni, mert különösebben nem zavaróak azok a néhol furcsa, természetellenes hangadások, amelyeket Milnes oly előszeretettel alkalmaz, mégis, ezek a látszólagos nüanszok adják azt a távolságot, amely a jó énekest az igazi klasszistól elválasztja.

A kisebb szerepekben hallható művészek a Royal Opera sokszor megcsodált karakterénekesei, akiknek a nevét majdnem mindig - nem is annyira jótékony - homály borítja. Éppen ezért, e helyen említsük meg a legkiválóbbak, így Robin Leggate, Malcolm King, Jonathan Summers vagy Gwynne Howell nevét. No meg Robert Lloydét, a kitűnő basszistáét, aki a brit operaélet egyik legnagyobb alakja, mégis alig ismerik őt a kontinensen.

Végül, de legkevésbé sem utolsósorban említést kell tennünk a karmesterről, Zubin Mehtáról is, aki 130 percen keresztül űzi-hajtja a Royal Opera remek zenekarát, izzó drámát és sistergő feszültséget teremtve, nem feledkezve meg a lírai pillanatokról sem. Az ő keze által válik ez a kissé híg zenei textus helyenként igazán élvezetes otthoni operacsemegévé.