Pinkertonné meghal (Pillangókisasszony / Gheorghiu, Kaufmann; Pappano)

PUCCINI: Madama Butterfly

Angela Gheorghiu, Jonas Kaufmann, Enkelejda Shkosa, Fabio Capitanucci
Orchestra e Coro dell'Accademia Nazionale di Santa Cecilia
Antonio Pappano

EMI
50999 2 64187 2 8

Bár a tavalyi Puccini-jubileum utórezgéseit elnyomni látszanak az idei „ünnepeltek”, az említettnél vénebb mesterek, Händel, Haydn, Mendelssohn évfordulóinak zenebonái, talán nem érdektelen néhány szót ejteni az utóbbi idők egyik legkiemelkedőbb Puccini-produktumáról. Mert igenis kimagasló esemény manapság egy új operafelvétel, kivált, ha sztárokat foglalkoztató stúdiómunkáról van szó. S bármennyire is bizonygatta az EMI néhány esztendeje, hogy költséges és luxuriőz kivitelű Trisztán-lemezükkel bizonyosan az utolsó stúdió-operafelvételüket készítették el, a talján mester messze földre is tovahangzó emlékévének tarajt vető hullámaira ők is fölkéredzkedtek még egy, a nagyközönség figyelmére is igényt formáló frontline kiadvány erejéig.

S ha már így esett, meg is adták a módját: a címszerepre a kiadó első számú szoprán állócsillagát, Angela Gheorghiut kérték fel, a tenor főszerepet pedig az ügyeletes amorózóra, Jonas Kaufmannra bízták. A dirigens személyén sem kellett sokat merengeni: Antonio Pappanónál jobb személyt nem találhattak volna erre a posztra akkor sem, ha más istállókból terveznek bérbe venni valakit – mint tették Kaufmannal, aki tudvalevőleg a Decca igazolt játékosa.
No persze, Kaufmann ma a legfelkapottabb tenoristák egyike, ám ha történetesen a hagyományokhoz ragaszkodva a Pillangókisasszonyhoz is Gheorghiu férjurát, Roberto Alagnát szerették volna „kikérni” a német énekművész helyett, ugyanarra a „by kind permission of” kötelező kitételre kényszerítették volna önnönmagukat a szerkesztők.

Kaufmann hangja valójában egy baritoné, ám a művész nyilván időben rájött, hogy tenorszerepeket énekelve lényegesen jobban lehet keresni, mint baritonszerepek vereségre ítélt féltékeny férjeit és megbántott nagybácsijait megformálva – egyéb járulékos előnyökről nem is szólva –, ezért éneklésében folytonosan egy mélyebb regiszterből felsrófolt hangadást tapasztalni, ám ettől nemhogy illúzióromboló nem lesz a produkciója, de – mindenekelőtt a lírai részekben – kifejezetten izgalmasnak és megkapónak hat ez az intonáció. Lényegében ugyanazt a hatást téve, mellyel a huszadik század egyes jelentékeny tenoristaegyéniségei (Martinellitől Bergonzin át Domingóig) már sokszor könnyet csaltak fogékonyabb hallgatóságuk szemébe. Az a bizonyos hősi szín, melyet az iménti neveket leírva az Olvasó emlékezetébe idézni szándékozom, Kaufmannál ugyanebből a jelenségből táplálkozik.
Hogy a bigámista pojáca, Pinkerton figurája kívánja-e ezt az érccel dúsított, heroizmust kísértő hangszínt, ebben nem kívánok állást foglalni, mindenesetre jelen felvétel ismeretében megállapítom: nagy kárt nem tesz benne. A tenorista az első és a harmadik felvonásban is ugyanazzal a visszafogott pátosszal, épp csak a legminimálisabb mértékben zavaró modorossággal a hangjában énekel.

Az igazi origó az énekesek között azonban nyilvánvalóan Gheorghiu, alakítása egyszerre kölcsönöz a szerep korábbi legendás megformálóitól hol drámai, hol kislányos hangvételű eszközöket. A sokszor visszatetszőnek ható bakfis-affektálást, mely Callashoz annyira nem illett, Victoria de los Angeles vagy Mirella Freni már hitelesebben tudta közvetíteni, úgy, hogy ezenközben nem került vállalhatatlanul éles kontrasztba a végkifejlet tragikus komolyságával. Pillangókisasszony szerepébe még a rajongott dívák is csak a legjobb formájukban mertek belevágni, s bizony voltak, akik – engedve a kísértésnek – második lemezpróbálkozást is megengedtek maguknak (Scotto, Freni), az elsőnél rendre gyengébb eredményt produkálva. Ez az a szerep, amire felkészületlenül vállalkozni maga a szakmai öngyilkosság; ha egy énekesnő nem szentel elegendő időt megtanulására, pokoli helyzetben találhatja magát. Egy Pillangókisasszony-előadást a helytállni nem tudó címszereplő helyett még egy jó karmester sem képes „elvinni”, a második felvonás alatt végig pihenésre kárhoztatott tenorista pedig még annyira sem. Mindezek mellé pedig egy látszólag egyszerű, ám a cselekmény tükrében láthatóan cseppet sem szimpla jellem megformálása teszi „asszonypróbáló” feladattá az előadását. Erre pedig pusztán a képzett „nagy hang” nem képes, hiszen a recepció Leontyne Price alakítását ma éppúgy ritkán keveri szóba, mint mondjuk Anna Moffóét – nem, ehhez a karakterhez megfellebbezhetetlen nőiesség, kétséget nem ismerő elegancia és vitathatatlan énekesi-színpadi ösztönök kellenek; pontosabban ezen virtusok egyidejű és szinergikus jelenléte.

Angela Gheorghiu azon kevesek egyike, akikben ezek az attribútumok hiánytalanul fellelhetők. A hangfelvétel-előzmények ismerete nyomán az előbbi kijelentés aligha tűnhet egyszerű, papírízű bóknak. Mert Gheorghiu bizony rendelkezik Callas nőiességével, de los Angeles naiv bájával, Tebaldi eleganciájával és Freni tévedhetetlen muzikalitásával. Alakítása tökéletes szimbiózisban tartja a szerelmet kereső kamaszlány és a szigorú rendben nevelkedett, kötelességtudó, de felelősségét ismerő anya drámai kettősségét. Puccini életművében a megannyi zseniálisan megrajzolt nőalak között sincs még egy ennyire szenzibilis, egy ennyire sebezhető asszony, akinek öngyilkosságba torkolló fátumát az idegen kultúrák egymás iránti meg-nem-értése teszi még hatásosabbá, színpadiasabbá.

Antonio Pappano érti és érzi ezeket a kettősségeket, meglátja a művészi határhelyzetek kényes formarajzát, érzékeli az ellentétes érzelmi töltésű szituációk drámai viszonyait. Nem a szereplőkön keresztül, hanem a jelenetek dualizmusa által. Ezért teszi, amit tesz: elsősorban formál, s csak akkor ragadtatja magát a drámai crescendók kiélezésére, ha erre a darab dramaturgiája indítja. Vezénylése (az Orchestra e Coro dell’Accademia Nazionale di Santa Cecilia élén) a zenekari szövet összetettségét, sokszínűségét-sokrétegűségét emeli ki és sugározza oly módon, hogy a kontrasztok kiélezése sohase csapjon át indokolatlanul metsző hangorkánba. Pappano érzéke ezekhez a virtigli operai helyzetekhez elvitathatatlan.
Egy jó ismerősöm szokta mondani: kinek a pap, kinek a Pappano. A kérdés nem eldöntendő.