Négy nagy név - (Boito: Mefistofele)

BOITO: Mefistofele
Ghiaurov, Pavarotti, Freni, Caballé
National Philharmonic Orchestra
Oliviero de Fabritiis
Decca 475 6666

Milyen érdekes szembesülni azzal, hogy az ember végső soron ismeretlen művekről is rendelkezik kialakult képzetekkel, sőt, véleménnyel. Addig nincs nagy baj, amíg ezt nem hangoztatja, és ha a \"nagy találkozás\" nyomán képes elvetni prekoncepcióit.
De elég hatékony, elég erős-e Boito Mefistofeléje, hogy nagy találkozásról beszélhessünk?

Tapasztalatból mondom, hogy amíg háttérzeneként kezdem kóstolgatni, addig biztosan nem, sőt, a zeneirodalom központi figuráinak zenéjével szemben Boito művének kifejezetten árt ez a módszer. Így távolról - a se ide, se oda hömpölygésen kívül - jószerével csak a markáns ügyetlenségek, sehová nem vezető szekvenciák, előkészítetlen csúcspontok tűnnek fel. Színpadon, azonmód \"élőben\", bizonyára sok mindent elfed a látvány és a dramaturgia, de így - hallgatva - van jelenet, ami egyszerűen \"ciki\", és van, ami egyenesen \"gáz\". (Vagy van, aki képes mély empátiával hallgatni a második felvonás első jelenetében ránk támadó \"corri, corri, fuggo, fuggo\" jelenetet? Tudom én, hogy boszorkányszombat, de akkor is.)

A gondosabb, elemző meghallgatás aztán árnyaltabb képet alakít bennem, de a végkicsengést már nem változtatja meg. Hosszú távon nem fogom szeretni ezt az operát - hacsak nem a végét, külön mindentől.

Merthogy valamilyen rejtélyes ok miatt, az utolsó jelenetekre kezd úgy besűrűsödni és feljönni az egész zenei szövet - a \"zacc\" -, hogy szinte el se hiszem, hogy ugyanarról az operáról, és ugyanarról a szerzőről van szó.

Kezdetben arra gyanakszom, hogy az Elena szerepében remeklő Montserrat Caballé téveszt meg. Lehet, hogy sokkolóan nagyszabású és átélt éneklése valami olyat is elhitet a zenéről, ami nincs benne? (Notte cupa, truce, senza fine funebre!)

De aztán visszakozom és megadom magam. A rákövetkező nagyjelenet (tudják, az operák végén szokásos \"gyülekező csoportképhez\", amikor mindenki színen van) már több mint szép.

Olyannyira szép, hogy ez az, amit igazán sokszor is van kedvem meghallgatni, és mérlegelni a megvalósítást is. Sajnos, Margherita - azaz Mirella Freni - a második CD végére már nincs életben. Amit korábban produkál, az \"nagy\", de számomra mégsem igazán meggyőző, ahhoz túlságosan erős és magabiztos.

Hasonló a helyzet a másik főszereppel. Faust kissé gyámoltalan, sodródó és legfőképpen vesztes figurája nem nagyon érinti meg Luciano Pavarottit. Alátámaszt, mint szinte bármelyik másik szerepében, és kiereszti hősies tenorját. De a hangja fantasztikus! A felvétel dátumát a borítón sehol nem találni, de beszédesebb források szerint 1982 januárjában, azaz Pavarotti igazi aranykorában készült.

Vegyük melléjük Nicolai Ghiaurov Mefistofele-alakítását, és mindannyian hallhatjuk, láthatjuk, sőt, beláthatjuk, hogy ez a hangfelvétel egyértelműen, kizárólag és csakis az akkori - és későbbi - kor legnagyobb énekes hatalmasságairól szól.

A zenekar és dirigensük, Oliviero de Fabritiis valójában csak asszisztálnak, éppúgy, mint a szegény, örök-lúzer Boito. Õ itt is ugyanúgy háttérbe kényszerül, mint az Otello társ-szerzőjeként Verdi mellett.