Marriner Varázsfuvolája

MOZART: A varázsfuvola
Academy of St Martin in the Fields
Sir Neville Marriner
Universal / Philips
28947 67856

Valamikor régen (egy távoli galaxisban) voltak a díszes, testes dobozok. Bennük három-négy bakelit és egy vastag, ugyancsak lemezméretű szövegkönyv. Aztán megjelentek a CD-k. Az oldalak mérete csökkent, a vastagság nőtt. Rendszerint az eredeti ismertetőfüzet kicsinyített mása szorult be a 15 x 15-ös műanyag dobozba. Az árak ugyan a miniatürizálással egyenes arányban nőttek, de ez nem tarthatott vissza egyetlen operarajongót sem.

A piac pangása (összeomlása?) azonban rákényszerítette a nagy kiadókat, hogy a képzeletbeli, aranybetűs, bőrkötéses kiadványokat olcsó papírborítóval is piacra dobják. S mivel egy lemez bekerülési költségének igen jelentős hányadát a nyomdaszámla teszi ki, egyszerűen megspórolták/megspórolják az ismertető füzetet.
Ez olyan alapműveknél, mint például a Varázsfuvola még egy kezdő lemezhallgatónak sem okozhat komolyabb akadályt. A trackek gondosan felcímkézve, az előadók korrektül feltüntetve. S ha ez az ára, hogy bárki(!) számára hozzáférhető legyen a zeneirodalom egyik alapműve, akkor bánja az ördög.

Ráadásul a Sir Neville Marriner nevével fémjelzett, 1990-ben készült felvétel parádés szereposztásban, igen magas színvonalon abszolválja az operát. Persze kinek a pap, kinek a papné. Jelzem, nekem mindkettő (hangja, szerepformálása!) tetszik. Az előbbit (Sarastro) Samuel Ramey hozza - a szokásoktól eltérően - kevésbé testes, viszont hajlékony, érzelemgazdag hangon, míg az utóbbit (Éj királynője) Cheryl Studer alakítja virtuóz vehemenciával.

Kiri Te Kanawa Paminája koránt sem egy tehetetlen, ártatlan kislány, aki tágra nyílt szemekkel csodálkozik, mi is történik körülötte. No.17-es áriája (Ach, ich fühl\'s es ist verschwunden…) az előadás egyik legmeghittebb, legszomorúbb s legszebb néhány perce.
Tamino bőrébe Francisco Araiza bújik, nem is sikertelenül. Tenorja könnyű, a képária (No.3 - Dies Bildnis ist bezaubernd schön) szép, de az együttesekben a súlyosabb hangok mellett kicsit kevésnek tűnik.

A ziccerszerepet (Papageno) ezúttal Olaf Bär hozza, kevés \"kötelező\" manírral és remek énekléssel. A produkció egyetlen igazán gyenge láncszeme: Aldo Baldin. Az általa megszólaltatott Monostatos se nem félelmetes, se nem dühös vagy elkeseredett. Egyáltalán, semmilyen. Első megszólalásánál (No.6 tercett) még bizalmat szavaztam neki, de áriája után (No.13 - Alles fühlt der Liebe Freuden) végképp elvesztettem az érdeklődésemet.

Újra kiderült, hogy egész egyszerűen genetikailag nem bírom elviselni a 8-12 éves fiú szopránok huhogó hangszínét, ezért a Tölzi Fiúkórus három, egyébként tisztán éneklő gyermekének produkcióját se pro, se kontra nem elemzem.

Remek viszont az \"alapokat\" szolgáltató Academy of St Martin in the Fields, valamint az Ambrosian Opera Chorus. Életteli, színes zenélést nyújt mindkettő. Marriner tempói többnyire frissek, bár akad azért néhány kivétel, ahol egy-egy szép hang kedvéért (vagy a szép hang tulajdonosa kedvéért) a Larghettóból Largo, az Andantéből Andantino lesz. De amíg az énekesek ezt meg tudják tölteni hanggal, kifejezőerővel, addig nincs gond.

A daljáték prózai részét erősen meghúzták, s némileg át is írták a lemez dramaturgjai. Jómagam, aki amúgy is ódzkodom a színpadi művek dobozból való élvezetétől, nem különösebben bánom. Úgy tekintem, mint a koncertfelvételeken a számok közé utólag be és lekevert tapsot. Hangulatkeltésnek. Mások nyilván hosszú tanulmányokat írnak/írtak a mozarti dramaturgia átértelmezéséről, de ez legyen az ő bajuk. Mi pedig élvezzük a zenét!