Lucia: Ágai Karola

DONIZETTI: Lucia Di Lammermoor
(Highlights)

Günther Leib, Anton de Ridder, Karola Agai, Siegfried Vogel, Eberhard Büchner
Staatskapelle Berlin
Chor Der Deutschen Staatsoper Berlin

Giuseppe Patané

Edel Classics
Corona Classic Collection
0000352CCC

Sokáig azt hittem, Ágai Karola Éj királynője-felvételei manipuláltak, hiszen ennyire csengő hang nem létezik. Pedig szó sincs technikai rásegítésről, az énekesnőnek a felső regisztere olyan megfoghatatlan szépséggel szól, hogy az ember el sem hiszi, amit hall. De nemcsak ez a kivételes hang jellemzi Ágai Karolát, hanem a technikai tökéletesség is – senki nem volt képes eddig abban a bizonyos II. felvonásbeli áriában a triolákat pontos ritmusban és a megkezdett tempóban énekelni –, mely láttató erővel, zeneileg maximálisan kidolgozott előadással párosul. Ágai Karola művészi karrierjét nem vonták kétségbe, a legnagyszerűbb és legnehezebb szerepeket énekelhette.

Donizetti Lammermoori Luciája nagyon kedvelt opera, a közönség szereti, a szoprán énekesnőknek egyenesen kihívást jelent a címszerep, hiszen elképesztően nehéz koloratúrákkal van tele, ráadásul a szerepformálás sem egyszerű - ki az, aki képes beleképzelni magát egy bomló elméjű személyiségbe?

A Lammermoori Lucia a nápolyi Teatro San Carlo számára készült, az 1835-ös bemutató minden elképzelést felülmúló sikerrel zajlott, az opera rövid időn belül elterjedt, közkedveltté vált. A történetet Walter Scott igencsak romantikus, kissé vérgőzös regényében olvashatjuk, a librettót Salvatore Cammarano írta, a zene pedig magáért beszél. A szépséges dallamok, megtöltve érzelmi tartalommal, a rendkívüli drámai érzék, mely még azt is elhiteti, hogy a zord Skóciában olasz zene szól, Donizetti sajátja. Természetesen a háromfelvonásos opera híres őrülési jelenete – ahogy egy ismerősöm fogalmazta – híján van minden pszichológiának, a dallam inkább mondható kellemesnek, semmint drámainak, de tudjuk, hogy az operákban bármi megtörténhet. A romantika dallamossága pedig végképp nem a csúnya, szaggatott hangzásról nevezetes. Mindenesetre a bemutatón – feljegyzések szerint – a közönség sírva nézte-hallgatta végig Lucia jelenetét, a címszerepet Fanny Tacchinardi-Persiani énekelte, a szerző kifejezetten rá szabta a szólamot.

A 2001-ben megjelentetett cédén sajnos csak részleteket hallunk, imponáló szereplőgárdával, Luciát a nagyszerű Ágai Karola énekli, talán nem is kell mondani, hogy fantasztikusan. Tudomásom szerint nincs az operából teljes felvétel Ágaival, de ez a néhány ária is pontos képet ad az énekesnő kvalitásáról: a csodálatosan csengő hang, a zenei érzékenység lenyűgözi a hallgatót. Ágai nem öncélúan énekli a koloratúrákat, nem melldöngetve, hogy ezt is tudja (néhány koloratúrszoprán csak gyakorlatot csinál a virtuóz passzázsokból), minden egyes hangnak helye van, úgy, és ott, ahol kell, ahogy megírta a szerző.

Az Ancor non giunse... hárfadallamai, akkordjai megfelelő hangulatot teremtenek a jelenethez és a kavatinához (Regnava nel silenzio), melyben az arpeggiók, trillák pontosak, tiszták, a dinamika sem hiányzik. Ingeborg Springer Alisát énekli, a hang viszonylag sötét, sajnos, fakónak tűnik (tényleg társalkodónő jellegű, ha a társadalmi osztályokból indulunk ki), valószínűleg a szoprán hangja is befolyásolja ezt az érzetet.

Edgardo és Lucia duettjének (Sulla tomba che rinserra) talán legizgalmasabb része rögtön az elején hallható, mikor Lucia magas hangja beúszik. Anton de Ridder Edgardója jó, talán kissé vaskos, mintha előre éreztetné a drámát. A művész szerepei közt megtaláljuk Florestant, de operettet is szívesen énekelt.

A híres szextett, mely különleges helyet foglal el az operai együttesek közt, nagyszerűen felépített, a záró A hangot Ágai pengeélesen énekli, így az kiemelkedik, betetőzi a jelenetet. Anton de Ridder hangja itt sokkal jobban szól, rendkívül dús, hősies, bár erőltetett. Igazi képességeit a „Tombe degli avi miei / Fra poco a me ricovero” kezdetű recitativo és áriában, valamint a zárójelenetben fedezhetjük fel. Be kell vallanom, de Ridder szerintem nem igazán mutatja ezen a felvételen azt a nagy énekest, akinek tartják.

Raimondo szerepében Siegfried Vogel telt, határtalan mélységű hangját élvezhetjük, kitölti az ária minden egyes mozzanatát, állhatatosnak, sziklaszilárdnak halljuk.

Az opera legismertebb jelenete az énekesnők mindenfajta tudását megmutatja, van itt koloratúra, lágy dallamok, nagyon lassú tempó, tartott hangok. Ágai egyedülállóan énekli az őrülési jelenetet, pontos apró hangokkal, de nem gépies tempóban, egyedi vibratóval, a bel canto szabályainak megfelelően.

A felvételen a Staatskapelle Berlin és a berlini Staatsoper kórusa működik közre, Giuseppe Patané vezényletével. Az énekkar hangzása szép, a zenekarnak nem igazán hálás a szerepe, hiszen nincs tisztán instrumentális rész a lemezen, ahol kidomborodhatna az együttes jellegzetessége, romantikus operák esetében az ember az énekeseket figyeli inkább.