Lamentálás a magyar operai hangarchívumokról - I.

KISS FERENC:
Híres művészek Budapesten a Magyar Királyi Operaházban 1884-1944
(3 CD-melléklettel)
640 oldal
12 999 Ft
Alexandra Kiadó

OPERA 125 - 1884-2009
Az operaház csillagai Vol. 1/4.
Hungaroton
HCD 32661

„Ha a múltat nem becsülöd, nincs jövőd!” – úgy emlékszem, valami hasonlót írtunk annak idején az általános iskolai történelemfüzet belső oldalára. Eltekintve a direkt célzatú nevelési tanszövegek értelmetlenségétől e mondat számomra ma éppoly jelentőséggel bír, mint amikor – 10 évesen – bevéstem a füzet elejébe. S ráadásul igazsága az akkori konkrét feladatán túl igen széles körben érvényes mindmáig.

Jutott mindez eszembe annak kapcsán, hogy egymással párhuzamosan két CD is megjelent a Magyar Állami Operaház 125 éves évfordulója kapcsán. Az első egy kiemelkedően dekoratív könyv, melyről hosszasabban értekeztünk már. Kiss Ferenc magángyűjteménye viszont tartalmazott három CD-mellékletet is, melyből az utolsó magyar énekművészek archív felvételeiből nyújtott számunkra mintegy ötnegyedórányi csokrot.

A másik lemez a Hungaroton friss kiadványa, mely címéből sejthetően egy négylemezes kiadvány nyitódarabja: Az Operaház csillagai 1/4. Ez idősebb olvasóinknak ismerős lehet, a Hungaroton ugyanis már korábban (épp a 100 éves jubileum kapcsán) megjelentetett már egy hasoncímű sorozatot, azt még persze feketelemezen. Mint a kivételesen szellemes booklet (Karczag Márton munkája) elárulja, a mostani válogatás a korábbi anyag felfrissítése, némi húzással és néhány változtatással a negyedszázados gyűjtemény újrapréselése.

Az elmúlt évtizedek viszonylag mértékkel csepegtették az archívumok kincseit, néhány alkalmi nekibuzdulástól (például a Klemperer-féle élő felvételek kiadásától) eltekintve alig jelent meg valami; egy-egy huszonéves (feketelemezes) kiadványban bukkant fel néha némelyik bejátszás (például a Szereti Ön Wagnert?-ben volt egy igazán izgalmas Trisztán-kettős, Závodszky Zoltán és Báthy Anna veretes előadásában). S ne feledjük, hogy az utóbbi években feltűnt néhány privát tulajdonban lévő anyag is a régiekről (például a Laczó István-emléklemez, vagy a Palánkay Klára-könyv melléklete), melyekről mi is megemlékeztünk. Úgy tűnik azonban, hogy a nagy archívumok (Magyar Rádió, Hungaroton) őrzik titkaikat, amit e két CD is csak megerősített.

Bármennyire aggályosnak tűnik egy magángyűjtemény és egy – archívum tekintetében elvileg – monopolhelyzetben lévő lemezcég összehasonlítása, erre nemcsak a kiadás egyidejűsége, hanem a felsorakoztatott anyag (olykor bosszantó) hasonlósága is jogosan késztet. De előtte merüljünk bele néhány gondolat erejéig az operai hangrögzítés kezdetének bő évszázaddal ezelőtti történéseibe.

A legenda szerint a legelső idevágó hangfelvétel anyagát Enrico Caruso énekelte rá egy fonográfhengerre. Ez annyiban mindenesetre igaz, hogy ő volt a nagy nevek közül a legelső, aki partner volt ebben az – egy ideig sarlatánságnak tűnő – újításban. A naprakész innovációnak köszönhetően Caruso nyomban behozhatatlan előnyre tett szert a vetélytársakkal szemben. Ez ma nyilván nem is igényel bizonyítást, elég, ha ma megpróbálunk a műfajtól jó ideig idegenkedő Alessandro Bonci vagy Jan De Reszke felvételeibe belehallgatni – a választék nagyságrendekkel kisebb.

A fekete korongra vésett zene szinte azonnal megindult világhódító útján, a hangok gazdáit pedig nemcsak a világhírűvé válás, hanem a gyors meggazdagodás lehetősége is kecsegtette. Ezzel a – látszólag – spontán kiválasztódással a hanglemez, mint műfaj, nyomban sztárcsinálóként jelent meg az operai piacon (is). Olyannyira, hogy éles cezúrát húzhatunk az 1902 előtt és után tündöklő operacsillagok ismertsége között. Erre legjobb példa Caruso ellenében a hírneves Francesco Tamagno (Verdi nagy kedvence, az első Otello), aki épp a század elején vonult vissza, s csak néhány hang maradt mindössze utána, az is – érthetően – a leszálló ágból. Persze mára mindebből annyi maradt, hogy akivel egy neves lemezcég szerződést köt, abból világsztár lesz (egy ideig mindenképp), akivel nem, abból nem. A művész közreműködők amúgy viszonylag gyorsan átlátták ezt a helyzetet, aki tudott, segített magán, például az igazán hírneves Adelina Patti gazdag férjeurával finanszíroztatta lemezeit. (Az utókor pedig nem kérdi, hogyan készült az a lemez.)

Persze ne gondoljuk, hogy ez másképp volt kis hazánkban. Az egyik legelső felvétel a neves basszista Ney Dávid nevéhez fűződik, aki az 1905-ben rögzített Hugenotta-dalban majd két és fél oktávot énekel át. A mindkét gyűjteményben hallható bejátszáson Ney hangi állapota meglehetősen romos ugyanakkor, hiszen már 63 esztendős volt. Viszont maradt utána hangzó anyag. De a rohanó idő elment olyan jelentős nevek mellett, mint például Pauli Richárd (első magyar Faust), vagy a komoly nemzetközi reputációjú Gerster Etelka. Előbbi 1901-ben hunyt el, utóbbi 1896-ban visszavonult az énekléstől. Róluk maximum csak a némileg kétes írott dokumentumok alapján tudunk képet alkotni.

A két gyűjtemény közötti azonosság sajnos nem merül ki Ney Dávid szerepeltetésében. A XX. század első negyedének magyar tenor-világsztárja a baritonistából lett Környei Béla volt. Környei idejekorán felismerte a lemez mindenhatóságát, a statisztikák szerint 127 (!) felvétel maradt utána. Bosszantó, hogy mindkét anyag a már ismert – amúgy remek – Bordalt találta közlésre méltónak a Parasztbecsületből. Náluk jobban járt az első Kékszakállú, Kálmán Oszkár. Vele A varázsfuvola két Sarastro-áriáját élvezhetjük.

Sajnos a két anyagban található összesen negyven (40!) részletből mindössze hét (7!) újdonság tűnhet szemünkbe. Ezek a Kiss Ferenc-féle gyűjteményből:

• Pilinszky Zsigmond Próféta-felvétele,
• Németh Mária lenyűgöző előadásában a címszereplő áriája A Sába királynőjéből,
• a mára a lexikonokból is sokszor kifelejtett Relle Gabriella felvétele A zsidónőből,
• Gyurkovics Mária fiatalkori (és lebilincselően hibátlan) áriája Donizetti ma is ritkán hallható Linda di Chamonix-jából.

A Hungaroton-lemezen a helyzet még rosszabb, itt mindössze három (3!) újdonságot találtam:

• Alberich monumentális átkát A Rajna kincséből rendkívül karakteresen énekli Maleczky Oszkár,
• Závodszky Zoltán hírnevéhez méltóan egy igazán ihletett Trisztán-látomással örvendeztet meg minket (pedig jóval hatvan felett volt a rögzítéskor),
• Lendvai Andor énekli minden idők talán leglassúbb Bajazzók-prológját (bevezető zene nélkül egy másodperc híján 7 percben).

Vajon a kiemelkedően sokoldalú Basilides Máriáról miért mindig Delila Tavaszáriája, Sándor Erzsiről pedig miért mindig a Csengettyűária jut a szerkesztők eszébe? De ugyanezt felvethetjük Palló Imre, Székely Mihály, Pataky Kálmán, Svéd Sándor, Báthy Anna és még többek esetében is. A kérdés persze ezúttal főleg az archívum-nagybirtokos Hungaroton felé szól. Az még világos, hogy a legelső évtizedből csak gyéren maradtak értékelhető felvételek, de utána vajon miért ez az egyhangúság?