Közjátékok Nyugaton (A Nyugat lánya / Nilsson)

PUCCINI: La Fanciulla del West
Birgit Nilsson, Joao Gibin, Andrea Mongelli
Chorus and Orchestra of the Teatro alla Scala di Milano
Lovro von Matačić

EMI
94638 18622

Egy majd évszázados remekmű majd öt évtizedes felvételét tartja a kezében az Olvasó. Igen, remekművet mondtam, pedig Giacomo Puccini eme operáját csak kevesen sorolják egy sorba a Manon Lescaut-val, a Bohémélettel, a Toscával vagy a Turandottal. Már maga a Mester is elbizonytalanodott, látva azt az elképesztő sikert a New York-i ősbemutatón. Egy interjúban azt feszegette, hogy addig minden olyan operája, amelyik a premieren megbukott, utána diadallal vette be a világ operaházait, de ebben a sosem látott ovációban veszélyt szimatolt. És igaza lett, mert A Nyugat lánya végül sehol sem lett igazán tartósan a repertoár része. (A Metropolitanben a káprázatos ősbemutató óta százszor se ment.)

Én mégis remekműnek tartom, elismerve, hogy a nagyközönség és a kritikusok által leginkább kifogásolt pontban van némi igazság. Tény ugyanis, hogy Puccini egyetlen színpadi művéből sem hiányzik annyira a dallam, mint a „Girlben”, ahogyan Ő szerette hívni ezt a „gyermekét”. Ennek legfeltűnőbb jele, hogy alig van benne zárt (vagy majdnem zárt) ária, ami addig oly jellemző volt operáira. Puccini, aki mindaddig szereplői legfőbb érzéseit az áriákban és kettősökben fejtette ki, ezúttal leginkább jelenetekben gondolkodott. S én pont ezért gondolom remekműnek A Nyugat lányát.

Mintha megannyi közjátékból állna össze az egész darab. Az ilyen jeleneteknek van szerepük a korábbi művekben is, de ott inkább a perifériára szorulnak, az áriák és duettek mögé, mintegy kiegészítve azokat. Itt viszont folyamatos akciófüzérré állnak össze. Puccini (akit a szakma és a nagyközönség is leginkább konvencionális szerzőként tart nyilván) még egyetlen operájában sem fejlődött ennyit. Persze, ha jobban belegondolunk, annyira nem volt meglepő Puccini „újítása”. Már a Tosca óta folyamatosan igyekezett szabadulni áriáinak zártságától (a Pillangókisasszony ezt nagyon jól példázza), de a változás itt mégis váratlanul hatott. Életében először, ötvenegy esztendősen, immár a kor vezető operafejedelmeként megtehette, hogy eloldja a műfaji kötöttségeket, megszabaduljon a komponálás béklyóitól, mi több, a „megélhetési zeneszerzők” által a megrendelő igényeinek addig oly kötelező kiszolgálásától. A megrendelésre oly büszke Met semmilyen igényt nem támasztott, a világ legjobb szereposztásával alázatosan várta a lassan érkező zenei anyagot. (Minnie: Emmy Destinn, Johnson: Enrico Caruso, dirigens: Arturo Toscanini – kívánhat komponista ennél többet? Aligha.)

De csendben tegyük mindehhez hozzá, hogy Puccini a bemutató után megriadt a darabját ért kritikáktól, s a későbbi operáiban (Triptichon, Turandot) már finoman visszafordult az útról. Ám a világ nem. A Nyugat lánya jelenet-összefűzős technikáját kimondatlanul is tetten érhetjük a Puccinit követő nemzedék számos alkotásán, elég csak, ha Berg, Hindemith vagy Janáček operáit nézzük.

Volt egy lényeges közjáték Puccini életében, épp a Girl komponálásának időszakában. Ekkor történt, hogy felesége, Elvira örökös (és alaptalan) féltékenységével öngyilkosságba üldözte fiatal cselédlányukat. Puccinit mélyen megviselte az eset (állítólag az önfeláldozó Liú szólamában állított emléket Doriának), hónapokra félbeszakította A Nyugat lánya komponálását. Amikor folytatta, már más ember volt – tudjuk levelezéséből.

A Nyugat lánya azért – ha Puccini más alkotásaihoz képest csak a periférián – folyamatosan megtalálható a világ operapalettáján. S néhány eklatáns lemezfelvétel is készült belőle. Jelen lemezünk a Milánói Scala 1958-as produkciójának stúdióban rögzített változata, melyet az EMI dobott most újra piacra. Nem mindennapi felvétel, annyi szent.

Az előadás első számú hőse negatív és pozitív értelemben egyaránt a címszereplőt alakító Birgit Nilsson. A kor vezető Wagner-heroinája több Puccini-szerepet adekvát módon szólaltatott meg, így méltán volt világhírű Turandot és Tosca. Minnie-t illetően azonban valószínűleg ő is beleesett a hagyományos szereposztási csapdába. A szólam első hallásra, illetve első pillantásra nem tűnik nehezebbnek az említett szerepeknél, Nilsson tehát elvállalta a Scala megtisztelő felkérését. (Miután elénekelte, úgy nyilatkozott, hogy inkább öt Turandot, mint egy Minnie, s azt követően elhárította a szólam további gyakorlását. Ezzel egyébként többen hasonlóan jártak.)

Az első probléma az, hogy bár Minnie egyes csúcshangjai nem haladják meg a Puccininél szokásos magasságokat, maga a teljes szólam általánosan jóval magasabb fekvésű a többinél, éneklése így jóval fárasztóbb. Nilsson ennek megfelelően helyenként kifejezetten kínlódik a tartósan kényes frázisoknál. A másik gond, hogy Puccini ebben a művében a korábbiaknál jóval intenzívebben törekedett a szereplők karaktereinek kibontására. Minne alakítójának nem egyszerűen nagy hangnak kell lennie, hanem egyszerre kell(ene) bemutatni a vallásos és érzelmes fiatal lányt, aki borzasztóan vágyik már élete első igaz szerelmére, és a Vadnyugat meglehetősen rideg és férfias viselkedésű nőjét, aki előtt minden férfi (az aranyásók, a banditák és a seriff is) térden állva hódol. Ez persze Nilssonnak nem sikerült. A kudarc a második felvonás végén a legnyilvánvalóbb: Minnie itt nyeri el kártyán a súlyosan sebesült Ramerrez/Johnson életét a serifftől, s utána az átélt feszültségtől hisztérikus kacajjal-zokogással öleli át eszméletlen szerelmét. De a felvételen ebből a drámai szituációból sajnos szinte semmi nem jön át.

Kedvesét, Ramerrezt a fiatal, baritonból lett brazil tenorista, Joao Gibin keltette életre. Gibin kellemes, erőteljes hangja a magyarokat Ilosfalvy Róbert kései korszakára emlékeztetheti. Biztos középregiszter, ütős magasságok. A szólamot üzembiztosan tolmácsolja, egyedül az egyéniség súlyát hiányolom, amely a szólam más előadóinál (del Monaco, Corelli, Domingo) oly imponálóan megtalálunk.

Jack Rance harapós, vad és némiképp Scarpiára emlékeztető szólamát a hagyományoknak megfelelően adja elő Andrea Mongelli. Hangjából – ideálisan – hiányzik a melegség, így nagyszerű megszemélyesítője a seriff durva figurájának. S egy mondat erejéig emlékezzünk meg Wallace rövid, de fontos szólamának előadójáról, a napokban elhunyt kitűnő olasz basszistáról, Nicola Zaccariáról is.

Puccini a karakterisztikus opera megalkotásakor számos kevésbé feltűnő újítást vezetett be a zenekari hangszerelésben, melyet ezt követően az európai zene teljességgel magáévá tett. A Nyugat lánya esetében a szokásosnál így jóval nagyobb teher van a zenekaron és a vezénylő dirigensen. A Milánói Scala Zenekara a sajnálatosan kevés operafelvétellel rendező Lovro von Matačić vezényletével nagyszerű produkciót nyújtott.