Klytemnästra árnyai (Elektra / Meier, Polaski)

John Collier: Klytaimnestra (1882) (Nagyításhoz kattintson a képre!)

Waltraud Meier, Deborah Polaski, Alessandra Marc, Johan Botha, Falk Struckmann etc.
Chor der Deutschen Staatsoper Berlin
Staatskapelle Berlin
Daniel Barenboim

Warner Music
2 CD
2564 67701-3

*

Negyed győzelem, ha egy CD jó borítóval kerül forgalomba.

Ezen az Elektra-borítón egy nálunk kevéssé ismert angol piktor, John Collier (1850–1934) festményét láthatjuk. A kép Klytemnästrát ábrázolja (most maradjunk – a többi név esetében is – a Strauss által használt variánsnál.)
A királynő egy díszes ajtó előtt áll. Bal karjával az ajtónyílás igényesen hímzett kárpitját húzta félre az imént, jobb karja egy szintúgy míves bárdra támaszkodik. Az ajtó mögül a mécses pislákol, s mintha egy fekvő test árnya is derengene. Klytemnästra egyenes, büszke és határozott mozdulattal, a dicsőséges mükénéi uralkodó, Agamemnon hitveséhez méltó tartásban áll. Nyugalom árad belőle és béke.
Azaz mégsem, a kicsit lázban úszó tekintetében valami szokatlan vibrál. S ha a festményt alaposabban szemügyre vesszük, akkor még egy, nem is olyan apró jel árulkodik: a bárdról vér csöpög, vékony csíkot kirajzolva az ajtó előtti lépcsőfokra. Ekkor már a homályban derengő árnyat is biztonsággal be tudjuk azonosítani a nem sokkal korábban tragikusan lemészárolt Agamemnon személyében.

Nincs tudomásunk róla, hogy a darabhoz az ezredforduló után hozzákezdő Richard Strauss, netán a szövegíró Hugo von Hofmannsthal ismerte-e Collier 1882-ben készült festményét, de én rendkívül szorosan összetartozónak érzem a két remekművet. Mindkét alkotást mélyen, élősködő növényként át- és átszövi a XIX–XX. század fordulójára oly jellemző szecesszió hangulata.

Azután a lemezt lejátszómba téve viszonylag gyorsan megértettem azt is, miért nem a címszereplőt láthatjuk a borítón. Hiszen Elektra nem válhatna főszereplővé, ha nem történik meg évekkel korábban az a tragikus gyilkosság. Hiszen az egész operán (sőt már Szophoklész drámáján is) átsüt a királyné árnya. Akinek tettét Elektra hivatott megtorolni, persze Orest keze által.

Klytemnästra szólamát a fiatal Waltraud Meier kelti életre. Még nem volt negyvenéves, persze ez még akár egyezhet is a királynő életkorával. Valami örökkévalóság süt Meier Klytemnästra-alakításából. Valami elpusztíthatatlan. Nem érezzük képmutatónak, még csak nem is játszik a környezetével, nem negédes, nem kiszámított, egyszerűen csak ott van. A természet királynőnek teremtette, manírjai nem az uralkodás során felvett eszközök, hanem azokhoz vélhetően a genetika révén jutott. Rendkívül ritkán érezni szerep és előadó ennyire szoros összefonódását. Waltraud Meier = Klytemnästra!

Elektra szólamát a mindig nagyszerű Deborah Polaski formálja meg. A lemez készítésének idején, 1995-ben pályája zenitjén volt. Egy jelentős énekesnő, akitől azért kicsit távol áll Elektra egzaltáltsága. Zeneileg a tőle elvárható tökéletességgel, pillanatnyi megingás nélkül száguld át a roppant szólamon. Mégis pont ez a szinte párját ritkító üzembiztonság miatt érzem Elektráját egysíkúnak. Hiányzik a bizonytalanság, ami a szomorú sorsú királylány gondolatait átlengi, s ami végül is tébolyhoz vezet. Szép és erős alakítás, a tökéletesség ezúttal lemerevítő mázával leöntve.

Sokkal esendőbb figurát formált meg Chrysothemis alakítója, Alessandra Marc, aki ugyanezen évben egy másik produkcióban a címszerepet énekelte. Ha úgy tetszik, még Strauss igényeinél is érzékenyebb lánytestvért formált. Chrysothemis eredendően sokkal jellegtelenebb figura. Ugyan Elektrával hasonló körülmények között él, mégis sokkal megengedőbb anyjával (s annak szeretőjével) szemben. Nem bosszúálló típus. Marc felfogása szerint Chrysothemis inkább hullámzó egyéniség, ami akár tudatos beállítás lehet Polaski betonbiztos Elektrája mellett. Kettőseikben kicsit zavaró, hogy a két hangszín erősen hasonlít, talán ezt igyekszik oldani a széles hangi eszköztár fölvonultatásával.

Aegisth piperkőc alakjához remekül illik a fiatal Johan Botha hangja. A voce még nem a mai, a Wagner-hősőkön megtestesedett súlyos tenor, de hajlékonysága ellenére komoly hegye van. Hasonlóképpen telitalálat Falk Stuckmann visszafogottan komor basszbaritonja Orest szerepében.

Az előadás remek kézben van Daniel Barenboim irányítása alatt. A dirigens igazán kitűnő érzékkel állította föl a mű hangsúlyait, amelyhez kitűnő partner zenekara, a Berlini Staatskapelle és a már említett szólisták. Barenboim pontosan tudja, hogyan lehet a straussi nagyzenekart átlátszó fátyollá varázsolni, amivel meg tudja teremteni a zene mindent elborító szecessziós áradását.

A mű egyik legjobb felvétele.