Klasszisok, ha találkoznak - A két verista egyfelvonásos

MASCAGNI: Cavalleria rusticana
LEONCAVALLO: Pagliacci
Maria Callas, Giuseppe di Stefano, Tito Gobbi, Rolando Panerai
Coro e Orchestra Del Teatro alla Scala, Milano
Tullio Serafin
EMI, 2 CD - 5 86830 2

Nem gondoltam volna, hogy a lemez meghallgatása után úgy érzem majd, hogy ennél frissebb, elevenebb Parasztbecsületet és Bajazzókat még nem hallottam. Pedig ez a helyzet: a két, fejenként ötven esztendős felvétel szinte páratlan a maga nemében. Az énekesek elsőrangúak, a zenekar kicsit a háttérből, ám nagyszerűen szól, és mindenekelőtt ott őrködik a lemez felett Tullio Serafin, minden idők egyik legnagyobb olasz operadirigense.

Az EMI a bűvös ötven esztendős licenctulajdonlás lejárta előtt olcsó kiadásban újra piacra dobja legnépszerűbb operafelvételeit. Lelke rajta, mi csak örülhetünk a dolognak, hiszen így került újrakiadásra ugyanebben a sorozatban Furtwängler Trisztán és Izoldája, vagy Callas Normája. Most pedig újra megcsodálhatjuk Giuseppe di Stefano Canióját és Turriduját, vagy Callas Neddáját és Santuzzáját.

A Parasztbecsület kicsit nehezen indul: a mai \"audiofülnek\" sok a háttérzörej, a zenekar is meglehetősen ütött-kopottan szól. Aztán az első énekhang megjelenésével mintegy varázsütésre minden a helyére kerül: a ritmikailag feszes előadásban hibát sem lehet találni. Maria Callas Santuzzaként persze, hogy telitalálat: az ő hangjának - bár mindenben nagyszerűen szól - véleményem szerint ezek az \"ős-nők\" álltak a legjobban, sistereg is a levegő valamennyi megszólalásakor. Neddaként is nívós alakítást nyújt, de Santuzzájának egyértelműen a zenetörténet nagykönyvében van a helye.

Remek partnerre lel, mint oly sok más felvételen, itt is Giuseppe di Stefano személyében. Neki még azt is megbocsátjuk, hogy nem igazi hőstenor, ezért a voce helyenként kicsit erőltetetten, de mindvégig fényesen szól. A Mascagni-operában is remekel, de véleményem szerint igazán a Bajazzókban van elemében. Itt több teret kaphat lírai énje is: alakítása egyszerűen szívbe markoló.

Engedtessék meg, hogy azt mondjam, Rolando Panerai sohasem tartozott az általam leginkább csodált énekesek közé. Mindig becsültem stílusos éneklését, erőteljes baritonját, ám úgy érzem, valami plusz hiányzik belőle. Véleményem a mostani lemezek meghallgatásakor sem változott: pedig Alfióként és Silvióként sem érheti kifogás. Csak hát ez egy ilyen csapatban nem elég…

Tito Gobbit viszont nem sokszor hallottam ennél jobbnak: Rigolettója és Scarpiája nagyszabású alakítás, Jagója és Nabuccója talán egy árnyalatnyit későn jött (legalábbis a lemezfelvételek), itt viszont Tonióként remekel. A Prológban például szenzációs, és nagyszerű a Neddával énekelt duettben is, ez utóbbiban úgy variálja hangszínét és az éneklés dinamikáját, ahogyan csak akarja. Gobbi Toniója: zseniális alakítás, a két lemez talán legjobbja.

Az EMI 2 CD-s historikus felvételei bátran ajánlhatók azoknak, akik most ismerkednek a két verista remekművel. Az ínyenceknek viszont ez a két lemez egyszerűen kötelező vétel!