Ékesszólás (Le nozze di Figaro / Böhm)

MOZART: Le nozze di Figaro
Paul Schöffler, Sena Jurinac, Walter Berry, Rita Streich, Christa Ludwig, Ira Malaniuk, Erich Majkut, Murray Dickie, Oscar Czerwenka, Karl Dönch, Rosl Schwaiger
Wiener Symphoniker
Wiener Staatsopernchor
Karl Böhm
Universal / Philips
476 2670

Eloquence, azaz ékesszólás. A Universal e sorozatcím alatt jelentette meg Mozart halhatatlan vígoperájának, a Figaro házasságának 1956-os felvételét. Találó címadás, nem is sejtjük első látásra/hallásra, mennyire az! Mert e kiadvány ékesszólóan bizonyítja: egy produkció felvétele akár önmagában is lehet halhatatlan, ha kedvező csillagállásban születik. Előrebocsátva: ez úgy született.

Az előadás hamisítatlanul bécsi, minden közreműködője az adott időszakban a \"császárvároshoz\" és annak híres-neves operaházához kötődött. A szereplők kiválasztása egytől egyig telitalálat. Pedig igencsak nagy volt akkoriban a konkurencia: 1950 és \'60 között összesen hat jelentős Figaro-felvétel jelent meg a piacon. Csak a karmestereken fussunk végig, a kiadás rendjében: Herbert von Karajan, Wilhelm Furtwängler, Vittorio Gui, Erich Kleiber, Karl Böhm és Fricsay Ferenc. Nem akármilyen névsor! Cseppet sem mellékes, hogy a hatból hármat jegyeznek a Bécsi Filharmonikusok, egyet-egyet Glyndeborne, a Berlini Rádiózenekar és a jelen vizsgálatunk tárgyát képezőt a Bécsi Szimfonikusok.

Nos, ha már a zenekarral kezdtük, a Szimfonikusok semmivel sem játszanak alacsonyabb színvonalon, mint hírnevesebb társaik. A felvétel egészén az aranykor mézédes hangján muzsikálnak. Vonóshangzásuk olyan, mintha a múlt héten rögzítették volna. A nyitány alatt gyanakodtam is valamilyen trükkre, csak az ismert énekhangok nyugtattak meg a felvétel eredetiségét illetően.

Mint mondtam, a szólisták kivétel nélkül nagyszerűek. Ennek egyik magyarázata, hogy egy kivétellel valamennyien a 20-as, 30-as éveikben jártak a felvétel készítésekor és az, hogy még a kisebb szólamok gazdái is más napokon, más darabokban (vagy akár ugyanebben) főszerepet énekeltek. Például a Barbarinát éneklő Rosl Schwaiger (olykor Salzburgban Susanna) ritka tisztasággal énekli nyúlfarknyi kavatináját, vagy Antonio szerepében Karl Döntchöt, a Staatsoper évtizedekig híres Beckmesserét hallhatjuk, aki remek karakterábrázolással rajzolja meg a kertész együgyű figuráját.

Bartolo alakítója (Oscar Czerwenka) nagyszerű áriájába és néhány recitativóba Osch báró minden stupiditását felsorakoztatta, úgy, hogy egy pillanatra sem lett hűtlen a mozarti nyelvhez. Marcellina nem igazán hálás szerepében Ira Malaniukot halljuk (őt Bayreuthból ismerhetjük), telt hangon és bővérűen komédiázza végig a darabot.

A felvétel egyetlen hiányossága, hogy kihúzták belőle az általában máshol is elhanyagolt Basilio-áriát, pedig Erich Majkut személyében (híres bayreuthi Dávid és Mime) igazán ideális előadót hallhatunk. Így neki csak az együttesek és recitativók maradtak, mégis maradandót tudott alkotni. Első belépésekor (éppen rátör a Susanna elcsábításán munkálkodó Grófra, aki jobb híján elbújik) csak hadarja-hadarja vég nélkül az ügyeletes méregkeveréseit, intrikáit, de az \"amore\" szócskánál minden alkalommal megáll, jó tenorosan megzengeti, majd darál tovább, egészen addig, amíg Almaviva magáról megfeledkezve előront rejtekéből, amit egy nyolcadnyi szünet után Majkut-Basilio egészen utánozhatatlan ívű \"oh, bella!\" kiáltással nyugtáz.

Cherubino fantasztikus nadrágszerepébe ezúttal Christa Ludwig bújt bele, a megszokottnál kissé testesebb hangon, de rendkívül izgalmasan keltve életre a szerelemvágyó kamaszt. Ludwig egyébként idiómaszerűen énekli Mozart muzsikáját, bár ez ebben a közegben inkább kötelező, mint másutt.

A cserfes és eszes szobalány, Susanna szólamát Rita Streich énekli, mintaszerűen. A művésznő, aki tulajdonképpen Mozart szinte valamennyi női szerepét elénekelte (Éj királynőjétől Papagenán, sőt Paminán át Cherubinón keresztül egész a Grófnéig terjedően), most minden női bájjal és eszköztárral felfegyverkezve szabadon lubickol szerepében.

Párját Walter Berry énekli - pazarul. 28 évesen tökéletesen birtokában volt a szólam zenei és kifejezésbeli követelményeinek. Figaro nála nem egyszerűen ravasz kópé, hanem nagystílű szélhámos. Erre szükség is van, mert nem akármilyen csapat veszi körül: furfangos menyasszonya, Susanna, s a cél érdekében bármire képes főnöke, a Gróf. De lődörögnek még jócskán mások is.

Külön csatát vív egymással a hajdani álompár, a valamikori Rosina és Almaviva. Az eltelt idő nem igazán tett jót a házassággá szelídült kapcsolatnak. A Grófnét Sena Jurinac alakítja. Más felvételeken is találkozhatunk vele, ott többnyire Cherubinót alakítja. Első áriáját (\"Porgi amor qualche ristoro\") a zenekar áldásos segítségével leheletfinoman énekli, de későbbiekben is megmarad annak az elrugaszkodott, álmodozó léleknek, amit az első frázisaival kialakít bennünk.

A Gróf: Paul Schöffler. (Furtwänglernél is.) Az egyetlen idősebb énekes, apja lehetne bármelyik énekes kollégájának. A felvétel idején majdnem hatvan éves ugyan, de még bő évtizedig a Staatsoper tagja maradt. Nem az a nagyvad, mint George London (Karajannál), de nem is úgy építi föl a szerepet. Ez az Almaviva már kissé megkeseredett és cinikus. A hajdani szenvedélyes amorozóból kedves és óvatos széptevő lett. A zárójelenetben megáll a levegő, ahogy bocsánatot kér (\"Contessa, perdono, perdono, perdono!\"), de tudjuk, hogy a megbánás maximum másnap reggelig tart, hiszen kinézte ő már a következő szerelmet magának. (Például a szép Barbarinát, bár Cherubino is nagyon nyomul, jó lesz igyekezni.)

Hogy mindez ilyen minőségben összeállhatott, kellett hozzá egy Karl Böhm. Ódzkodva attól, hogy fölöslegesen dobálózzak a nagy szavakkal, csak annyit lehet megállapítani, hogy ezen az előadáson nem hallani, hogy eltelt fél évszázad. Ma délelőtt vették föl vagy 1786-ban, esetleg 1956-ban.

Nincs mit mondani! Eloquence.