Judit kastélya, avagy a nyolcadik kulcs (Kékszakállú / Marin Alsop)

BARTÓK: Bluebeard’s Castle

Andrea Melath, Gustav Belacek
Bournemouth Symphony Orchestra
Marin Alsop

Naxos
8.660928

„Itt a kellő megértésre képtelen nő tűnik el a kiábrándult és csalódott férfi emlékkamrájának rázáruló ajtója mögött.” Így sommázta Bartók Béla egyetlen operájának elemzését a kortárs Jemnitz Sándor A kékszakállú herceg vára 1936-os operaházi felújítása kapcsán. Tudjuk, a darab ezt követően indult el igazán világhódító útjára, ekkor fogadta el sajátjaként a fővárosi publikum. „A kellő megértésre képtelen nő” – így rögzítődött hát a tudatunkban, fel sem merülve, hogy ez másképp is lehet(ne). A darab majd minden hangrögzítésének ismeretében nyugodtan állíthatom, hogy a későbbi előadók is nyilván idiómaként tekintettek Jemnitz gondolataira. Ezt erősítette a prűd zenetörténet is, Bartók cseppenként adagolt személyes vonatkozásaival. Sőt talán maga a komponista is, a ki tudja már, milyen okból született, az első feleségének, Mártának szóló ajánlással.

Ám néhány napja a Naxos legújabb CD-je került lejátszómba.

„Megerkhezthünk! Imme lhassad, ez a Kekszakhallú vhara, nhem tündhököl, mint atyhade, Judhit, jösssz-he meg uthannam?” Gustáv Beláček basszusa nemes és kiegyenlített, bár picit alul és legfelül feszítetté válik. Viszont a szó legnemesebb értelmében gyönyörű hang. Ideális Sarastro és Fülöp lehet, vagy akár Marke király is. (Hogy csak hármat említsünk a nők miatt frusztrált basszusokból.) Némi problémát jelent Beláček dikciója, hallhatóan kizárólag a szép és pontos énekléssel törődik.

A keményebb hangzókat finoman lekerekíti a gyakorta használt „h” hangzóival, a hang így végtelenül puhává válik. Akár koncepció is lehetne. (Sok éve Polgár is hasonlóan gondolkodhatott a szerepről, bár ma már nem.) A szlovák basszista szépen és puhán énekel tehát, viszont nem biztos, hogy pontosan érti is a drámát, frazírozása olykor idegen a műtől, néha előfordul, hogy szó közepén vesz levegőt. Persze sok ilyet, sőt még sokkal rosszabbat hallottunk már alkalmanként nagynevű világsztároktól is, ne legyünk indokolatlanul finnyásak.

„Megyek, megyek Kékszakállú.” Meláth Andrea az anyanyelv révén helyzeti előnyben van. Ezt a rövid mondatot is egy leírhatatlan ívvel énekli. Ahogy megcsillan a fény a hangon, ahogy leheletszerűen ráerősít a második „megyek” végére. Ez a nő kacér! Ez eddig sosem jutott eszembe, így darabkezdéskor.

S ez a játék folytatódik tovább. Beláček énekel pontosan és szépen, de egyre inkább elszigetelődve a drámától, egyre inkább függetlenedve attól. Egy idő után feltűnik az is, hogy a zenekar Judit nyelvén szól, őt szolgálja. Ahogy ez a Judit simogatja a hangokat: „Szépen, halkan fogom nyitni, Halkan, puhán, halkan! Kékszakállú, add a kulcsot, add a kulcsot, mert szeretlek!” Kékszakállú szép lassan mellékszereplővé válik. Végszavaz a valódi drámához.

Mert ez a dráma már nem a kellő megértésre képtelen nőről szól. Meláth alakítása egy teljesen új dimenziót nyit fel. Itt már nem Kékszakállú múltja a fontos, persze elhangzik („Váram sötét töve reszket...”), de itt nem lényeges. Sokkal fontosabb, hogy Judit sem ártatlanként érkezik a történetbe, ami eddig nem derült ki. A stációk, a vár ajtajai így nem (egyedül) a Férfi lelkének bugyrai, sokkal inkább a Nő lehetőségei a társkeresésben. Mintha már nem Kékszakállú várában, hanem inkább Judit kastélyában lennénk.

És hirtelen leesik számunkra is: miért egyedül Judit felelős ezért a kudarcos kapcsolatért, miért varrjuk ezt egyes egyedül az ő nyakába?

Meláth alakítása újszerű és revelációszerűen hat, de ehhez a nagyszabású operának az újraértelmezéséhez nem elég egy nagyszabású énekesnő és nem elég egy kellően passzív Kékszakállú sem. Ennél több kell.

A megoldás (nyolcadik?) kulcsa Marin Alsop kecses kezében rejtezik. A karmesteri pálca ugyanis – a Kékszakállú közel hat évtizedes lemezmúltja során először – női kézben volt. A dirigens elsősorban Judit megjelenésére koncentrált, s ebben Meláth Andrea újszerű gondolkodása csak segíthette. A női jeleneteket lelassította, míg a férfiéit inkább felpörgette. Ez utóbbi ellenére ez a felvétel az egyik leghosszabb (57’44”, prológ nélkül).

Alsop a koncepcionális váltáson túl maximálisan kiszolgálja a szerzőt. Az operát egyetlen, hatalmas ívben építi fel, a hetedik ajtóhoz már igazán meggyötörve érkezünk el hőseinkkel. Alsop zenekara, a Bournemouth-i Szimfonikusok végtelenül fegyelmezett és pontos együttes benyomását kelti. A 2007 májusában rögzített felvétel a legjobbakkal vetekszik. Ha valamit hiányolhatunk, az csak a zenén túli, helyesebben a zenén inneni rész, az elmaradt prológ.

Judit elmondhatta volna azt is.