Hamar munka… (Händel: Rodelina)

HÄNDEL: Rodelinda - opera három felvonásban
Rodelinda: Simone Kermes
Bertarido: Marijana Mijanovic
Grimoaldo: Steve Davislim
Eduige: Sonia Prina
Unulfo: Marie-Nicole Lemieux
Garibaldo: Vito Priante
Il Complesso Barocco
Vez.: Alan Curtis
Universal / DG Archiv Produktion
289 477 5391

Az amerikai Alan Curtis öreg róka a régizenei szakmában, a hatvanas évek elején már Leonhardtnál tanult csembalózni, de igazából az utóbbi években indította el lemezkarrierjét, azzal, hogy leginkább Händel-operákat jelentet meg Il Complesso Barocco nevű együttesével, amely a kísérőfüzetekben közzétett névsorok szerint alkalomról alkalomra változó együttes. Tíz intenzív nap alatt vette fel a Rodelindát fiatal, viszonylag kevésbé ismert énekesekkel. (Azért Mijanovicot már a William Christie-féle Monteverdi Ulisse DVD-n is láthattuk, és Kermessel is dolgozott már Händel-opera felvételén Curtis.)

A Rodelinda azzal dicsekedhet, hogy az első Händel-opera, amelyet a huszadik században bemutattak (Göttingen, 1920). Azóta népszerűsége töretlen, amit - talán valóban, ahogy írják a füzetben - a házastársi szerelmet, hűséget középpontba állító témájának is köszönhet. Több felvétel is létezik belőle, de ez az első teljes verzió. 1725-ben volt a bemutatója, tehát még abszolút a nagybarokk operák sajátosságait viseli magán: sok-sok ária, minden szereplőnek rangja szerinti számban adagolva, secco (csak csembalókíséretes) recitatívók kevés accompagnatóval (vonós kíséretessel) fűszerezve, néhány duett és egy kórus a legvégén.

A konvenció szerint tehát a legtöbb szólóária (nyolc) a címszereplőnőnek jut, aki sajnos érdemtelenül kapta meg a lehetőséget. Intonációja bizonytalan, ahol erőteljesebb érzelmeket kell kifejeznie, például a második áriájában, amiben a férjét - úgy tudja - megölető tirannus ellen kel ki, hangja harsánnyá is válik, szinte csak gikszernek minősíthető az, ami a végén díszítésként megszólal. Mint ahogy valódi, konkrét hibának mondható hangindítások hallhatóak a fájdalmát kifejező harmadik áriájában. Pedig képes nagyon szépen, a valódi magasságokban is énekelni - negyedik áriája rá a bizonyíték -, technikája is lenne, de végül is összteljesítménye nem megfelelőnek minősíthető.

A fenti információra, miszerint tíz intenzív nap eredménye a lemez, az első meghallgatás után bukkantam, de addig is meggyőződésem volt, hogy itt elsietett munka eredményével állunk szemben, melynek során egyszerűen nem volt idő az áriák igazi kidolgozására, mi több arra sem, hogy a legkirívóbb hibákat tartalmazó számokat újra felvegyék.

Nem meggyőző Mijanovic (Bertarido, az elűzött, halottnak hitt király szerepében) sem, hangja folyamatosan lebeg, ami önmagában is zavaró, de a drámai folyamatot is megakasztják ettől szinte élvezhetetlen áriái.

Sokat elárul Curtis elszólása a kísérőfüzetben, miszerint Unulfo első áriáját még a bemutató évében egy későbbi előadásra át kellett dolgozni, mert akkor a hangismétléses díszítéseket az új kasztrált énekes nem tudta megoldani. Nos itt a lemezen is a második verziót kapjuk, Marie-Nicole Lemieux előadásában, aki súlyos, szép hangszínű altjával azért-több kevesebb sikerrel küzd meg a neki járó három áriával.

Fontos, több - felvonásonként kettő - áriás szereplő még Grimoaldo, aki Steve Davislim tenorján szólal meg, viszonylag elfogadhatóan.

Leginkább a zenekar játéka tűnik kidolgozottnak, Curtis olyan szinten adatja elő velük az áriák különböző vonós manírokkal terhelt szólamait, mintha szólisták volnának.

Biztos fel lehet - és kell - ébreszteni tetszhalott állapotából sok-sok barokk operát, köztük a Rodelindát mindenképpen, de csak akkor, ha a hangok - itt sokszor nem is pontos - bemutatásán túl teljes élményt tudnak nyújtani, valahogy úgy, ahogy Gluck legutóbb bemutatott Paride ed Elenájában hallhattuk. Ehhez sajnos nem spórolható meg legalább a főbb szereplők valóban kiváló énekesek közül való kiválasztása.