Gounod - Faust

GOUNOD : FAUST
André Cluytens
Christoff, Victoria de los Angeles, Gedda, Blanc, Berton, Gorr
Orchestre et Choeurs du Théatre National de l\'Opera
EMI 5 67967 2 (Great Recordings of the Century)

Az EMI kiadványának eredeti felvétele 1959-ben, a mű ősbemutatójának századik évfordulóján jelent meg. Legendás énekesek egy legendás felvételen. Öt felvonás, majdnem három óra!
A mű puszta súlya és átütő ereje az egyszeri meghallgatást is feladattá, koncentrációt igénylő szellemi teljesítménnyé emeli. De hogy még írni is kelljen róla?

Ha meg akarnám takarítani, benyomásaimat tulajdonképpen egyetlen szóban is össze tudnám foglalni, és ez a szó a \"hitelesség\".

Nem sok olyan előadást ismerek, ahol az előadói teljesítmények, a hangi és m?vészi kvalitások ennyire az opera drámaiságára fókuszálnának. Ennyire eltalált szereposztáshoz már nem elég a jó menedzsment, szerencsére is szükség van.

Boris Christoff a primus inter pares, pedig a bolgár születésű basszista ezen a felvételen nem \"énekel\" a kifejezés eredeti, szótári jelentése szerint. Méphistophéles lényegét, földi megjelenését nyújtja. Hatalmas orgánuma csak nyomatékot ad sugárzó színpadi szerepének. Valójában nála van a karmesteri pálca, ő mozgat mindent. jelenléte a nélküle zajló jelenetekre is rányomja bélyegét. Aki csak a rádióban gyakran hallható sláger-számokat hallotta Christoff kicsit nazális hangszínű, beszédszerű előadásában, valószínűleg nem sokat érzékelhet ennek a felvételnek igazi erényeiből.

Nicolai Gedda is adekvát Faust. A felvétel készültekor még képességeinek csúcsán, mindössze egy évvel azután, hogy éppen a Faust címszerepében debütált a Metropolitan-ben. Pokoli elkötelezettségében is ártatlan, erőlködéstől és \"öblös\" támaszoktól mentes lírai tenor. Látszólag nem ehhez a felvételhez tartozik, de művészi tartásából és felkészültségéből igazi ízelítőt kaphattak, akik zeneakadémiai dalestjén is jelen lehettek, ha jól emlékszem 1979-ben. Nyilvánvalóan fáradtan, nem száz-százalékos diszpozícióban, hangjával gazdaságosan bánva, \"takarékon\" is olyan zenei élményt tudott nyújtani, amit azóta is egyik legjelesebb koncertélményemként tartok számon.

Marguerite szerepében Victoria de los Angeles egészen különleges színészi képességről ad bizonyságot. Második felvonásbéli megjelenésekor, és az opera végén hallható börtönjelenetben, mintha más énekelné a szólamot. Az elején intakt light soprano, a bukásakor pedig kiégett hangját rosszul leplező, erőlködő énekes.

A \"Great Recordings of the Century\" újabb lemeze újra csak azt bizonyítja, hogy napjaink operafelvételei általában nem érik el az ötven évvel ezelőttiek színvonalát. Egyéni teljesítmények vannak, ilyen koherens előadások viszont nincsenek. A fejlődés jelét egyetlen ponton tudom felfedezni, az pedig a kórus. A régi felvételeken közreműködő kórusok gyakran keltik azt a benyomást, mintha csupa szólószerepből kiöregedett primadonnát alkalmaznának.
Sajnos ezen a lemezen sincs másként.