Gluck: Paride ed Elena

GLUCK: Paride ed Elena
Magdalena Kozená - Paride
Susan Gritton - Elena
Gabrieli Consort & Players
Paul McCresh
Universal / DG Archiv Produktion
00289 477 5415

Gluck három reformoperát írt Raniero de\' Calzabigi szövegeire. A legismertebb és gyakran teljes egészében előadott az Orfeo ed Euridice, részleteket sokszor hallhatunk az Alcestéből a rádióban, és szinte semmi nem volt tudható eddig a Paride ed Elenáról. (Romain Rolland Gluck-tanulmányában többször említi, de a könyvben - Gondolat, 1981 - közölt évszámos életrajzból Takács Ágnes már kifelejti.) Ma már egyre inkább ismertté kezdenek válni azok a barokk operák, ezek közül is leginkább Händeléi, amelyekkel szemben Calzabigi szövegkönyveiben, Gluck ezek megzenésítéseiben megvalósította reformjait. Mely köznapi szavakkal (ahogyan az Alceste előszavában Calzabigi Gluck gondolatait közreadja) a következőképpen hangzik:

\"Arra törekedtem, hogy megerősítsem a zene igazi célját, miszerint fejezze ki a költészetet és erősítse a drámát, anélkül, hogy beleavatkozna, vagy ellene lenne a cselekménynek fölösleges kacskaringókkal.\"

Paris és Heléna megismerkedését, egymásba szeretésének történetét mondja el az ötfelvonásos mű, csak a legvégén utalva a közelgő tragédiára, amikor Pallasz Athéné figyelmeztet arra, mi következik majd, ha Paris hazaviszi Helénát Trójába. Õk a következményeket is vállalva egymást választják.

Amikor egy ilyen opera felvétele az ember kezébe kerül, elgondolkodik, vajon miért ez az első találkozása vele. Romain Rolland szerint Gluck azért is kölcsönzött minden más zeneszerzőt meghaladó mértékben zenéket magától, mert dallami invenciója (ami egyébként például az Orfeoban igen erőteljes és bőven áradó volt még) elapadt, és ez bizony érdektelenebb műveket eredményezett. McCreesh azt írja, mű telve van finomságokkal, amik egy harmadrangú operaház negyedrangú szereposztásában nem jutnának kifejezésre.

És tényleg vannak szépségek. Rögtön friss, lendületes nyitánnyal kezdődik az opera, majd megragadó kórustétel következik, a trójaiak megérkeztek Spárta alá. Bőven áradó dallami invencióval találkozunk, amelynek eredménye mindvégig lebilincselő, bár igazi nagy formátumú áriát csak a második felvonás végén hallhatunk. Paris énekli, Magdalena Kozená megszemélyesítésében, aki Gluck legfőbb szövetségesének bizonyul ezen a lemezen.

Mezzoszopránjával kénytelen egyrészt koloratúrszopránhoz méltó képességeket felvonultatni - hát igen, azok a kasztráltak nagyon tudtak énekelni -, másrészt a viszonylag mélyebb regiszterben is telt, erőlködéstől mentes hangszínt megszólaltatni. Maradéktalanul sikerül neki mindkettő, arról nem is szólva, hogy az énekhanggal kifejezhető érzelmek milyen széles skáláját képes felmutatni. Abszolút erőssége a lemeznek. Azt is lehet mondani, őérte volt érdemes újra felfedezni az operát.

Amely az első három felvonás után (amelyek tényleg nagyon szép zenéket tartalmaznak) a végére valóban ellaposodik kissé. Mindez azonban nem zavarja a többi szereplőt sem, akik mindvégig igen magas színvonalon teljesítenek, némileg a háttérben, de semmiképpen sem jelentéktelenné halványulva Kozená mellett. Ez a legnagyobb erőssége a felvételnek ugyanis, a minden téren egyenletesen magas összteljesítmény énekesek, kórus, zenekar, karmester részéről. McCreesh jóval meggyőzőbb Gluck-karmesternek mutatkozik, mint Bach-teoretikusnak. Az, hogy Gluck (végeredményben) remekműve a régebbi idők operajátékát idéző szellemben mutathatja meg magát újra, az - Kozenáé mellett - alapvetően az ő érdeme.