Feljegyzések a ciszternából - Solti Fideliójáról

BEETHOVEN: Fidelio
Hildegard Behrens, Peter Hofmann, Theo Adam
Chicago Symphony Orchestra
Georg Solti
Universal / DECCA

Ha én világhíres karmester volnék (mint ahogy nem vagyok az), egészen biztos nem vennék lemezre olyan műveket, amelyekről nem nagyon van mondanivalóm. Persze a pénz nagy úr, a repertoár is úgy szép, ha minél teljesebb, és azt sem állítom, hogy Solti György 1979-ben rögzített Fideliója az érdektelen operafelvételek aggasztó ütemben bővülő sorát gyarapítja, ám az bizonyos, hallhattuk ennél sokkalta jobb felvételét is Beethoven különleges remekművének.

Valljuk meg, el vagyunk kényeztetve jobbnál-jobb Fidelio-lemezekkel: ott van például (szigorúan a sztereó felvételeknél maradva) Otto Klemperer klasszikusa Jon Vickersszel és Christa Ludwiggal, aki pedig ennél modernebbre vágyik, annak Bernstein, Harnoncourt, vagy éppen Barenboim ajánlható. Solti felvétele sem utolsó a sorban, ám nem nagyon tudok olyan komponenst említeni, amely miatt feltétlenül érdemes lenne beleinvesztálni a DECCA középáras dupla CD-jébe. Na de nézzük a részleteket!

Alapvetően nem emelhetünk kifogást a lemez hangzása ellen: ez a Fidelio volt minden idők legelső digitális komolyzenei felvétele, ami persze nem igazán érzékelhető, ám nem is lényeges. Ami ennél sokkal fontosabb: a hangmérnökök remek munkájának köszönhetően ideális az egyensúly az énekesek és a zenekar között. Mondhatni, természetes a hangzás.

Solti saját chicagói együttesével készítette nagy lemezkorszakának (a 70-es évek végétől egészen haláláig) legtöbb felvételét, így ezt is. A zenekar, talán mondanom sem kell, már-már álomszerűen szól, az egyes hangszercsoportok precizitása és eszményi hangzása mindenképp figyelemreméltó. Mindezek ellenére - véleményem szerint - kissé nehézkes a zenekar játéka, ami elsősorban a dirigensnek köszönhető.

Az énekesek teljesítménye igencsak felemás. Vannak nagyszerű közreműködői a lemeznek, akadnak azonban kifejezetten gyenge, érdektelen alakítások. Ez utóbbi sorába tartozik érdekes módon a Marzellinát éneklő Sona Ghazarian és a Jacquino szerepében fellépő David Kuebler. Mindkettőjük hangja majdhogynem jelentéktelennek mondható, bizonyára akadt volna náluk alkalmasabb énekes a szerepekre.

Gwynne Howell basszbaritonja megfelelő a Miniszter - terjedelmét tekintve rövid, ám annál fontosabb - szólamára, miként meg lehetünk elégedve a \"Vater Rocco\"-ként hallható neves Wagner-énekes, Hans Sotin teljesítményével is. Meg kell azonban jegyezni, hogy azért jó néhány Sotinnál markánsabb hangú, karakteresebb énekes énekelte már a szerepet, elég csak a Klemperernél fellépő Gottlob Frickre, vagy a Bernstein-féle felvételen remeklő, jószerével ismeretlen Manfred Jungwirth-re gondolnunk.

Theo Adam Pizzarója a lemez legnagyobb felfedezése. Az énekes (akit egyéb szerepeiből jól ismerhetünk) minden egyes megszólalásakor szinte már-már harap, démoni figurát teremt a szerepben, a börtönigazgató nála nem annyira pitiáner szélhámos, mint inkább nagystílű gonosztevő. Nem szeretem ezt a fordulatot, ám Adamra teljességgel igaz a megállapítás: neki - legalábbis ebben a szerepben - mindent elhisz az ember.

A legnehezebb dolga egyértelműen a két főszereplőnek van: Leonóra szerepe terjedelmes és igen nehéz, Florestané rövid, de talán még nehezebb. Jelen lemezen a választás egyértelmű, a wagneri énekkultúrában edződött művészek mellett tette le Solti a voksát. Hildegard Behrens drámai szopránja kifejezetten jól illeszkedik a szerep követelményeihez, végig erőteljesen énekel, ritkán veszít intenzitásából. Peter Hofmann baritonális sötétségű tenorja is megfelelőnek tűnne, azonban az énekes végig jól hallhatóan erőlködik, és nem igazán érezheti magáénak a szólamot. A Leonóra-Florestan-kettősben (O, namenlose Freunde) pedig Hofmann forszírozott éneklése kifejezetten zavaró.

Összességében egy újabb lemez, amelyre bátran aggatható a lassan bizony pejoratívvá váló \"Csak gyűjtőknek!\" címke. Kár érte, ám lássuk be, hogy igazán jó énekesek nélkül ebben a műfajban a legnagyobb karmesterek sem tehetnek csodát...