Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Félévszázados tünemény - A Falstaff Karajannal

2007-04-20 08:58:00 Szilgyo

\"VERDI: VERDI: Falstaff

Tito Gobbi, Elisabeth Schwarzkopf, Rolando Panerai, Fedora Barbieri, Nan Merriman, Luigi Alva, Anna Moffo
Philharmonia Orchestra and Chorus
Herbert von Karajan

EMI
3 77349 2

A Falstaff, Verdi utolsó operája és második vidám tárgyú alkotása a vígopera zenei és formanyelvének megújítása, egyben betetőzése. Állítólag a szerző pusztán a saját szórakoztatására írta a művet, ennek megfelelően telis-tele van parodisztikus, ironikus elemekkel. Görbe tükör az emberi természetnek: így élünk mi.

Az idő vasfogának nevezett kérlelhetetlen szörnyeteg némi fogorvosi utókezelésre szorul: ugyanis Herbert von Karajan eredetileg 1957-ben megjelent, tehát immáron 50 éves Falstaff-felvétele kis túlzással olyan, mintha tegnap készült volna.

Persze nem az énekesek miatt, hiszen olyan hangfenomének, amilyenek ezen a lemezen hallhatók, manapság nem teremnek minden bokorban, hanem a remek hangminőség okán. Az EMI hangmérnökei búcsúzóul még alkottak egy nagyot a masterral, és ezt a hangzásképet a Falstaff-felvétellel az ötven éves licenszidőszak lejárta után szabadon gazdálkodó kisebb lemezcégeknek nehéz lesz felülmúlniuk.

Annyi mindent leírtak már erről a lemezről: az egekig magasztalták Tito Gobbi sokszínű, árnyalt alakítását a címszerepben (teljes joggal!), a mellékszereplők kiegyenlített hadát, az élen Elisabeth Schwarzkopf és Rolando Panerai erőteljes Ford házaspárjával. Jelentem, minden az utolsó szóig igaz. Külön ki kell emelni Fedora Barbierit Mrs. Quicklyként, aki hatalmas hangon, remekül karakterizálva énekli az opera talán legfontosabb női szerepét.

Karajan pedig egész egyszerűen csodát művelt a Philharmonia Zenekar élén. Mondják, hogy a hideg fejű germán dirigens sokkal inkább latin temperamentummal vezényelte a művet, mint például a született olasz Tullio Serafin. Ezt megítélni Serafin hangzó Falstaffjának hiányában nem áll módomban, egy azonban tény, Karajan zenekara cseppet sem kalkuláltan, meleg színekkel, életörömtől duzzadóan szól.

Nem igazán szeretem azokat az elfogultságtól a legritkább esetben mentes véleményeket, amelyek ezt vagy azt a lemezt az adott mű etalon felvételének tekintik. Ám ebben az esetben talán tényleg erről van szó, egy csipetnyi lemez- és operatörténelemről.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.