Egy Trubadúr az örökkévalóságnak

GIUSEPPE VERDI: Il Trovatore
Maria Callas, Fedora Barbieri, Giuseppe di Stefano, Rolando Panerai
Orchestra e Coro del Teatro alla Scala di Milano
Vez.: Herbert von Karajan

EMI, 5 62898 2

A XX. század egyik legnagyobb, bár sokak szerint bizonyos szempontból a komolyzene helyes befogadása ellen ható üzletének, a lemeziparnak időről időre akadnak olyan csodái, amelyek értékelése már nem igazán a zenekritika feladata. Az egyik legösszetettebb és legköltségesebb műfajnál, az operánál maradva: jó néhány olyan felvétel akad, amely teljes joggal kerülhet be a műfaj panteonjába. A lelkes zenebarát már sorolja is: A Rózsalovag Karajannal, a Tosca de Sabatával, az Otello Toscaninivel, és így tovább. Talán nem kell nagy bátorság hozzá, hogy ezt a sort a Trubadúr nemrégiben újra megjelent, 1956-ban készült stúdiófelvételével folytassuk.

A legendás felvétel a \"ki tudja már, hányadik\" hőskorszakban készült, a karmesteri pálcát Herbert von Karajan ragadta magához, és túlzás nélkül állítható, az ő közreműködése nélkül ez a lemez nem volna az, ami. Karajan univerzalitására jellemző, hogy igencsak hosszú és példátlanul sikeres pályája során szinte mindent a lehető legmagasabb színvonalon vezényelt. Verdi operáinak interpretálásában éppoly sikeres, mint Wagnerben vagy épp Puccini zenedrámáiban. A trubadúrból igen sok kitűnő felvételt tartanak számon, és ezek közül legalább kettő a \"kis K\" nevéhez fűződik (a másik az 1962-es salzburgi élő előadás felvétele).

Jelen lemez legnagyobb erénye talán az, hogy alig érződik rajta, hogy stúdióban rögzítették. Karajan ritmikailag hihetetlenül feszes Trubadúrt vezényel, az igazi énekesi csúcspontokon azonban - jó operadirigens módjára - átengedi a terepet az énekeseinek. Érdemes meghallgatni például Luna gróf 2. felvonásbeli áriáját, vagy az azt követő finálét, amelyben énekesek és zenekar/karmester ritkán tapasztalható egységének lehetünk fültanúi. A milanói Scala zenekara itt is (miként az egész mű során) példamutató módon játszik, Karajan pedig fegyelmezetten dirigál, és odafigyel az énekesek szinte minden rezdülésére.

A sikerhez persze nagy hangok is kellenek, és itt mindjárt egy félreértést kell eloszlatnunk. A hírekkel ellentétben, ez a Trubadúr nem Callas Trubadúrja, hanem szigorúan ábécérendben haladva Fedora Barbieri, Maria Callas, Giuseppe di Stefano, Rolando Panerai és Nicola Zaccaria közös szellemi és hangi terméke. A lemez hallgatásakor egy cseppet sem éreztem azt, hogy Callas szerepformálása és teljesítménye a többieké felett állna, és ez nem azért van, mert nem becsülöm a múlt század egyik korszakos énekesnőjének művészetét, hanem, mert valamennyien - számomra legalábbis - közel tökéleteset alkottak. Így együtt, és külön-külön egyaránt.

Sorolhatnánk a kivételesen ihletett, drámaian feszült, máskor túláradó epizódokat, a lemezen hallható énekesek erősségét és gyengéit (mert persze az is van nekik), ám ennek vajmi kevés értelme lenne. Ugyanis, aki akárcsak egyszer is meghallgatja a felvételt, az feltehetően nem ezekre a pillanatokra, hanem arra emlékszik majd, hogy általa egy lépéssel biztosan közelebb került Giuseppe Verdi - a librettó tekintetében talán vitatható, ám zeneileg vitathatatlan - remekművéhez, amelyet A trubadúr címen ismert meg a nagyvilág.