Egy olasz és egy amerikai Versailles-ban (Lully / William Christie)

Lully
Les Divertissiments de Versailles - Grandes Scenes lyriques
Les Arts Florissants
William Christie
ERATO 2002-0927-44655-2

A franciák mindig különböztek kicsit. A franciák mindig különbözni akartak kicsit. Amikor a tizenhetedik század elején az olasz zeneszerzőkre, zenészekre és az általuk kialakított zenei formákra, stílusra figyelt mindenki, ők csak azért is egy kicsit mást találtak ki maguknak. Plebejus hangszernek tartották a hegedűt, a gamba lett náluk az előkelő szólóhangszer a következő évszázad közepéig. Máshol szonáta és concerto lett az új vezető hangszeres műfaj, ők nem írtak sem szonátát, sem concertót. Inkább csak szviteket komponáltak zenekarra, szólóhangszerre. Létrejött a diadalmas új zenei szereplő: az opera - ők azért is a tragédie lyrique műfaját fejlesztették ki maguknak. Amelynek tökélyre vivője paradox módon egy olasz, Lulli volt. Aki hegedűsként érkezett a Napkirály udvari zenekarába, és ott Lully néven vált az új színpadi műfaj fő alakjává.

A tragédie lyrique nyilván az olasz operát tekintette példaképnek, de alapul a francia nyelvnek a tragédiákban kialakított deklamatív stílusát vette, ezt próbálta zenés színpadra áttenni. Hiányoznak a bravúráriák; egyáltalán: nem különül el recitativo és ária, nagyobb a kórusok szerepe, és a zenekaré is, amely hosszú balettbetétekkel is szórakoztatta a nagyérdeműt. (Maga a Napkirály is onnan kapta a nevét, hogy egy balettben a Nap szerepét táncolta tizennégy éves korában.)

Lully tizenhárom éven keresztül (1673 és 1686 között) írta zenés tragédiáit, amelyek közül több is Moliere-színjátékokra épül. Ezekből válogatott össze Christie és csapata egy lemezre valót, áttekintve a szerző munkásságát. Ez persze azt jelenti, hogy egy-egy műből csak kis részletek szerepelnek, de az ilyenfajta műsorok későbbi operákból áriaválogatások formájában igen népszerűek.

Az is érdekes egyébként, hogy e művek újabb kori feltámasztója, legnagyobb propagátora pedig Amerikából érkezett. William Christie zenekara itt vagy negyventagú, és kórusa is huszonkét énekest számlál. Kellett is ennyi zenész a korabeli világ egyik leggazdagabb emberének zenei együtteseibe. Ez pedig a felvételen is átsugárzó telt hangzást eredményez, valódi zenekar és kórus jelenlétét érezzük.

A szólistákat pedig most felsorolni sem érdemes, annyian vannak. Ami azt is jelenti, nem feltétlenül hangfenomének, de ebben az esetben inkább a szöveg értésére és megfelelő kiejtéssel, helyességgel, kifejezően előadott tartalmi kifejezésére van szükség, mint operai csillogásra. Amit azért nem lehet megfelelő zenei kultúra nélkül megvalósítani. És Christie-nek ez a legnagyobb eredménye. Az elmúlt évtizedek alatt olyan tudást halmozott fel a tizenhetedik-nyolcadik századi francia zenéről, hogy anyanyelvi szinten beszéli ezt a különös, bár alapjaiban mégis a barokk nyelvcsaládba tartozó idiómát.

Szólók, duettek, táncbetétek követik egymást Lully operáiból, körképet adva a zeneszerző e területen végzett teljes munkásságáról. Legidegenebbek mai és esetleg a franciát sem értő fülünknek az olaszos dallamfordulatokat kerülő, a nyelv lejtését alapul vevő szóló énekszámok, duettek. Sokkal érthetőbbek, dallamosabbak a kórusrészletek, itt már alapvetően zenei a komponálás megközelítése. És persze a legszebbek a zenekari számok: a táncok, az éjszakát, a vihart különféle fafúvósok segítségével lefestő részletek.

Ez hát a haszna is az összeállításnak. Nem mindenki szeretne egy teljes operát végighallgatni a szerzőtől. Talán még egy egylemezes keresztmetszetet sem. De egy olyan válogatás, amely nagyon gazdag ízelítőt ad e zenetörténetileg megkerülhetetlen alak munkáiból, nagyon is hasznos lehet. Mindenkinek. És még élvezhető is!