Egy gondolat (Purcell: Dido and Aeneas / Flagstad)

PURCELL: Dido and Aeneas

Kirsten Flagstad, Elisabeth Schwarzkopf, Eilich McNab, Arda Mandikian, Sheila Rex, Anna Pollak, Thomas Hemsley, David Lloyd
The Mermaid Singers and Orchestra
Geraint Jones

Naxos Historical
8.111264

Valahányszor régizenei felvétel akad kezembe, netán ilyen koncertet látogatok, újra és újra felmerül bennem egy gondolat. Majd minden alkalommal hatalmába kerít az érzés: az a sokaknak oly létfontosságú interpretálási gyakorlat, ami elsősorban a korabeli hangszerek használatát, autentikus kezelését és a kornak megfelelő létszámokat jelenti, számomra – enyhén szólva – másodlagos. Azaz hiába szólal meg a legkiválóbb Guarneriken a vonóskar, a leginkább autentikus vonásnemeket és vibratókat használva, ha a zenei kifejezés nem jut túl ezen a technikai jellegű megvalósításon, az egész nem ér egy fabatkát sem. És ennek ellenkezője is megjelent már: a modern hangszereken, nem igazán korabeli eszközökkel, bizony elég romantikus felfogásban megszólaló Máté-passió is hatalmas élmény tudott lenni, mert az előadók el tudtak jutni a zenei értelmezés kellő szintjére. Azaz, mint egy kedves barátném mondta: nem az előadás stílusa, hanem a mélysége a fontos.

Jutott újra mindez eszembe a Naxos legújabb historikus lemezét lemezjátszómba téve. A CD-n Purcell 1689-es operájának, a Dido és Aeneasnak egyik korai felvételét hallgathatjuk meg, melyet 1952-ben rögzítettek. Dido szólamát egy abszolút világsztár, Kirsten Flagstad énekelte.
És ezzel már benne is vagyunk a dolgok sűrűjében.

Adva van egy, már leszálló ágban járó (57 esztendős) Wagner-hangfenomén, aki amúgy a pálya során viszonylag sokat foglalkozott a régizenével, tehát nem idegen tőle a műfaj. S Flagstad a még napi rendszerességgel gyűrt Brünnhildék, Leonorák és Izoldák között is időt szakított Purcell e remekének felvételére. Persze a hangszalagok nem erőszakolhatóak meg. Egy rendkívüli teherbírású, súlyos voce csak bizonyos fokig képes könnyed, laza érzést kelteni, netán pergően finom megoldások produkálására, de Flagstad ezen a téren szinte természetellenes határokig eljutott.

A hang maga, bár érezhetően nem fiatal, de még intakt. A frazeálása élményszerű, minden mozzanatában királynői. Az igazi csoda az, hogy Flagstad a nem igazán autentikus hangi alapadottságai ellenére (mert ugyan, kinek jutna ma eszébe Wagner-szopránnal énekeltetni Purcellt vagy Gluckot) érzésben elképesztően mélyre jut. És kiderül, hogy Izolda szerelmi halála és Dido búcsúja között (dacára a két évszázadnyi eltérésnek) alig van különbség. Hiszen mindkettő a szerelmesét elvesztő asszony szenvedő lelkéről szól.

Ez a felvétel elsősorban Flagstad hangjára, személyiségére és (valljuk meg:) nevére épült már 1952-ben is, de az eredeti kiadó, az EMI a részletekre is ügyelt.
Aeneas szerepében Thomas Hemsley, a kor angol barokkspecialistája korrekt teljesítményt nyújt. Elisabeth Schwarzkopf az idő tájt már nyilván húzónévnek bizonyult, mert itt három szólamot is énekel (persze EMI-főproducer férjét se feledjük). Szerepeltetése ennek ellenére csak részben siker, angolsága ugyanis rém idegenszerű. Az eltelt idő a varázslónő szólamát elég küszködve éneklő Arda Mandikian hangján érződik leginkább. Ma egy ilyen teljesítmény nem lenne elegendő szólószerepre sehol Európában.

Nagyszerű teljesítményt nyújt ugyanakkor a mára némiképp elfeledett dirigens, Geraint Jones. Jones pályája korai szakaszában sokat vezényelt, később egyre inkább szervezői és irányítói szerepkört vállalt különböző angol lemezcégeknél és fesztiváloknál. A felvétel korában elképzelhető legautentikusabb megközelítése elsősorban a finom és áttetsző zenekari hangzásnál, s a kórus madrigálszerű megszólalásánál érhető tetten.