Egy etalon a hőskorból (Lakmé / Mado Robin)

DELIBES: Lakmé
Mado Robin, Agnès Disney, Libero De Luca, Jean Borthayre
Chorus and Orchestra of the Opera-Comique, Paris
Georges Sebastian
Naxos
8.111235-36

Nemrégiben egy szerkesztőségi kocsmázáson jutottunk arra, hogy az egész operairodalom, úgy, ahogy van, tokkal-vonóval levezethető öt, esetleg hat archetípusra. Itt van például – mondtam – az az alaphelyzet, amikor a szabadságáért küzdő, elnyomott nép lánya halálosan beleszeret az elnyomók egyikébe. „Az Aida” – csattant fel a kórus nyomban mellettem. Így van, de a bel canto vezető gyöngyszeme, a Norma is pontosan ugyanerről szól, és ha keresünk, találunk még jócskán ilyen alaphelyzetet a XVIII-XIX. század ismertebb operái között.

Verdi maga is többször hozzányúlt ehhez a témához, elég, ha A szicíliai vecsernyét vagy A végzet hatalmát nézzük (ott a férfihős az elnyomott), de mellékszálon megjelenik e képlet a Simon Boccanegrában (kétszer is), a Nabuccóban és a Mester más egyéb operáiban is. De Verdit követően is napirenden maradt a téma, itt elég legyen A pillangókisasszonyt említeni, bármilyen finnyás volt a témái egyediségét illetően Puccini.

Az említett operák (és még egy sor másik) mind-mind ugyanezt az alapsémát dolgozzák fel, kisebb-nagyobb eltérésekkel. A változatosságot mindössze ezek az eltérések okozzák. És persze a különböző helyszínek, amelynek jóvoltából bejárhatjuk az egész Földet, Mexikótól Japánig, Szicíliától Egyiptomig.

A történet „indiai változata” a Lakmé, melynek egyik alaplemezét ezúttal a Naxos dobta újra piacra. A remek Delibes-opera 1952-ben készült, első francia nyelvű stúdiófelvétele a párizsi Opera-Comique produkciója volt. A címszerepet a kor emblematikus Lakméja, a legendás Mado Robin énekli. Robin tipikusan könnyed koloratúrszoprán hang volt. Abszolút szabad hangadásával, briliáns technikájával és korlátlannak tűnő felső regiszterével gyakorlatilag azt csinál, amit akar. Ha a magyar olvasónak be kellene őt mutatnunk, akkor a fiatal Gyurkovics Mária hangszínét, de az övénél némileg sallangmentesebb előadásmódot kell elképzelnünk. Mado Robin tökéletesen érzékelteti a fiatal indiai lány tiszta szerelmét. A sajnálatosan fiatalon (mindössze 42 évesen) elhunyt művésznővel egy másik komplett Lakmé-felvételen kívül nem készült teljes opera, pedig igen izgalmas Lucia vagy Gilda lehetett.

Az angol katonatiszt, Gerald szólamát a svájci Libero De Luca énekli. Ő nem az a tökös tenorhang, ami a 60-as évektől kezdődően uralkodóvá vált operaszínpadjainkon. A magasságokat rendkívül kulturáltan, puhán és érzéki színnel énekli. Tenoristáknál ritkán használjuk a muzikális kifejezést, de az ő esetében feltétlenül idekívánkozik. Alakítása remekül kifejezi a férfi ellentmondásos helyzetét, a szerelmes és a hódító összeegyeztethetetlen figuráját, melyben – Delibesnél – az utóbbi győzedelmeskedik.

Nilakantha alakját a francia Jean Borthayre keltette életre. Az ő alakítása sem az a mennydörgő jelenlét, inkább a szelíd kétségbeesés hangján próbálja népét (és persze lányát) megmenteni – sikertelenül. Áriájának (Lakmé, ton doux regard se voile) felépítését tanítani kéne: egy nem igazán nagy hang hogyan tud kifejezően és hatásosan nagyobbat szólni, mint számos hang-nagybirtokos.
Agnès Disney Mallika szerepében kulturáltan és kellemes hangszínnel asszisztál Robinnal énekelt jeleneteiben és kettősében.

A produkció karmestere, a szép és sikeres nemzetközi pályát befutott Georges Sebastian (itthon még Sebestyén György) remek érzékkel fogta össze együttesét. Az énekeseket kitűnően szolgálja, a darab hangulatfestő színeit gyönyörűen, illúziókeltően teremti meg.

Az előadás egy szép példája a hőskor mára etalonná vált produkcióinak.