Don Carlos - ahogyan még sosem hallottuk

VERDI: Don Carlos
Naxos, 8.660096-98

A Don Carlos című Verdi-operának legalább négy változata ismert. Autentikus verzióról nem igazán beszélhetünk, hiszen mindegyiket bemutatták, és valamennyi változat Verdi keze munkája nyomán jött létre. Persze a 1867-es párizsi premier balettbetéttel \"súlyosbított\" Don Carlosától, amely francia nyelven hangzott el, hosszú út vezetett addig a - leggyakrabban négyfelvonásos formában játszott, olasz nyelvű - zenedrámáig (az 1884-es milánói verzió), amelyet mi ismerünk, köszönhetően annak, hogy sok évtizede csak ez a változat látható a pesti Operaházban.

Ám a lemezgyűjtők vagy a külföldi operaelőadások iránt érdeklődők számos nagy sikerű CD vagy DVD nyomán képet kaphattak egy -- mondjuk úgy - bővebb Don Carlosról, benne az eredeti I. felvonással, az úgynevezett fontainebleau-i képpel, amely során Erzsébet és Carlos először találkoznak. Ez az ötfelvonásos változat (amelynek a bemutatója 1886-ban volt Modenában) hallható a Solti-féle 1965-ös, a Giulini-féle 1970-es vagy a James Levine dirigálta 1992-es felvételen (ez utóbbi I. felvonása az elnyomott, éhező nép kórusával kezdődik, amely a másik két lemezen nem szerepel).

A Naxos-lemezen alapvetően a modenai változatot játsszák, ám kiegészítésekkel: hallható rajta a III. felvonás kerti jelenetét megelőző rövid rész, amelyben Erzsébet és Eboli ruhát cserélnek, így érthetővé válik az, hogy miként téveszthette össze őket a trónörökös. Kibővül a Posa halálát követő epizód is, mégpedig egy együttessel, amelynek Fülöp által énekelt vezető dallamát Verdi később a Requiem Lacrymosa-tételében is felhasználta. A mű befejezését is a párizsi változat szerint adják elő. Ezek a módosítások egy hibrid, azonban dramaturgiailag mindenképp indokolt verziót eredményeznek, amely ellen egyetlen - ámbár támadhatatlannak látszó - kifogás hozható fel, nevezetesen, hogy ebben a formában nem Giuseppe Verdi műve. Mindezek dacára élvezet hallgatni az ismeretlen részeket.

Az előadás színvonala igencsak hullámzó. Élő felvételről van szó, amelyet 1999 végén és 2000 elején a stockholmi Operaházban rögzítettek, a karmester (Alberto Hold-Garrido) és a zenekar is elfogadhatóan, ám nem különösebben emlékezetesen teljesít. Sajnos, akadnak olyan alakítások, amelyek tökéletesen beleillenek a Naxos alacsony költségvetésű koncepciójába. Itt van például a Lerma gróf szerepét éneklő tenor, aki hallhatóan majd kiesik a nadrágjából, annyira igyekszik bejelenteni a Főinkvizítor (Bergt Rundgren korrekt alakítása) megérkeztét. Mit mondjak, alig-alig sikerül neki...

A címszerepben Lars Claveman nyers, technikailag ezer sebből vérző tenorja épphogy csak megüti a mércét. Végig forszírozva énekel, illúziókeltő pillanata nem sok akad. Sajnos, hasonlókat mondhatunk el az Erzsébet szerepében fellépő finn szopránról, a John Eliot Gardiner által lemezek sokaságán foglalkoztatott Hillevi Martinpeltóról is. Õ már túl nagy név ahhoz, hogy ilyen középszintű alakítást nyújtson. És mégis: a hangja nagy, ám nem különösebben szép, és teljesen hiányzik belőle a lágyság, amelyet még a kétségkívül meglévő drámai töltet sem tud ellensúlyozni.

Vannak azonban örömteli teljesítmények is: Ingrid Tobiasson Eboli szerepében, Peter Mattei Posa márkiként nyújt remek alakítást. A pálmát azonban a Fülöpöt éneklő Jaakko Ryhanen viszi el érces basszushangjával és elsőrendű szerepformálásával. Ryhanen a finn basszusiskola (Talvela, Salminen, Tilli) kiváló képviselője, talán nem énekel igazán olaszosan, ám például a Fülöp-Főinkvizítor-kettős végén a hangjával olyan mélységekbe ér le, amelyről a szerepben fellépő számos pályatársa még csak nem is álmodhat.

Mindent egybevetve, a Naxos Don Carlosának jelmondata: csak gyűjtőknek! De nekik mindenképp!