Callas örök (Bellini: Norma)

BELLINI: Norma
Norma: Maria Callas
Pollione: Mario Filippeschi
Adalgisa: Ebe Stignani
Oroveso: Nicola Rossi-Lemeni
Flavio: Paolo Caroli
Clotilde: Rina Cavallari
Coro e Orchestra del Teatro alla Scala, Milano - Tullio Serafin
EMI - 7243 5 86834 2

Gondoltam én, hogy nem kis kaland lesz végighallgatni ezt a lemezt, de őszintén szólva ennyi \"megbámulnivalóra\" nem számítottam.
Mindenekelőtt lélekben felkészültem egy 1954-ben készült felvétel összes jellegzetes bájára, gondolok itt a felvétel minőségére, a korra és helyszínre jellemző interpretációs sajátságokra.

Aztán bepakoltam a három lemezt a lejátszóba, kényelembe helyezkedtem és - hajrá!
Mindjárt a nyitány elég mellbevágó élmény volt.
Már maga a zene sem túl szellemdús, de talán egy lendületes, kicsit feltupírozott előadás tudott volna egy-két érdekesebb pillanattal szolgálni. Tullio Serafin azonban - a végletekig kihangsúlyozva az opera tragikus voltát - valami hihetetlen lassú tempóban hagyja tökéletesen szétesni a zenét. S bár a későbbiekből kiderül, hogy tudnak ők hajszálra együtt játszani is, ha akarnak, itt még inkább egy véletlenül összeverődött elszánt baráti társaságnak tűnik a csapat.

Aztán persze gyorsan átgondoltam, hogy az akkori olasz közönség vehemens lelkének pontosan ez kellett, meg hogy a monó felvétel is erősen ront a helyzeten, úgyhogy nem érdemes ezeken a dolgokon morfondírozni.
A következő percek sokkoló élménye amúgy is bőségesen elegendő anyagot szolgáltatott egy újabb gondolatsor elindításához.

A druidák főpapját alakító Nicola Rossi-Lemeni hatalmas, széles amplitúdójú vibrátói teljesen agyoncsapják amúgy gyönyörű hangszínét. De ami még nagyobb baj, hogy a szerepet is megfosztják patetikus, himnikus karakterétől, ráadásul az állandó lassú vibrátó a kívánt hatással ellentétben unalmassá és nevetségessé teszi az előadást.

Sebaj - gondoltam -, majd Mario Filippeschi Pollionéja feledteti az eddigi hangzásélményeket. Benne nem is csalódtam túl nagyot. A római prokonzul jelleme nincs túlságosan kidolgozva, ennek megfelelően Filippeschi viszonylag egyszerűen, minden fölösleges drámaiságtól mentesen énekli a szerepet. Sajnos, a hangképzés terén nem tud ilyen keresetlen lenni, s minduntalan egy plusz fényt erőltet a hangjára, ami talán neki magának szebb hangzásélményt jelent, a mi fülünkre azonban fölöslegesen izgatóan hat.

Végre elérkeztünk a nagy pillanathoz: színre lép a Normát alakító Maria Callas, s felcsendülnek a Casta Diva varázslatos hangjai.
Már az első pár taktus után egyértelmű: eljöttek azok a pillanatok, melyekért érdemes ezt a lemezt a magunkénak tudni.
Ezért szeretjük Bellinit, ezért szeretjük a Normát és ezért szeretjük Callast.
Megpróbálhatnám leírni, milyen volt, de nem érdemes. Ezt hallani kell!
Bár valószínűleg már úgyis találkoztak ezzel a felvétellel, a Norma Callas egyik legragyogóbb alakítása volt.

Egyetlen dologra azért külön is szeretném felhívni a szíves figyelmüket. Ebben az áriában szó sincs arról, hogy a zenekar minden erejét megfeszítve próbálja követni egy primadonna öncélú kifejezőeszközeit. Hallhatóan a legmagasabb szintű kölcsönös játék folyik. Callas levegővezetése a legapróbb tempó-, karakter-, vagy hangszínváltozást is előre jelzi. Tökéletesen követhető, és mégis elképesztően drámai, amit csinál.
A zenekar ezen a ponton mindenképpen dicséretet érdemel, egy emberként figyelik, követik a művésznő legapróbb rezdüléseit is.

Adalgisáról kell még szót ejtenünk. Ebe Stignaninak elvileg Norma fiatal riválisát kellene alakítania. Öblös, érzésem szerint kissé túldramatizált hangjai miatt azonban inkább a címszereplő anyja jut róla eszembe, mint egy fiatal, kívánatos hölgy. Õ talán inkább a papnő oldaláról fogta meg a szerepet, semmint a szerelmes nő szemszögéből.

De az sem elképzelhetetlen, hogy a Callas egyéniségéből olyan természetesen áradó drámaiság hatása érződik rajta is.

Ez a felvétel a maga idejében valószínűleg a létező legjobbak közé tartozott, hiszen korának legnagyobbjait vonultatja fel.
Az egyetlen azonban, aki maradandót alkotott, az Callas.